Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-06-05 / 23. szám
T X. évfolyam. ___________________33-ik szám.____________________Szatmár, 1901. Jnniigg<;5 HE TI SZEMLE. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy évre —------------- 6 korona — fillér. Fé lévre------------- 3 „ — Ne gyedévre-----—----------------------l 50 „ Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő BÁTHORY ENDRE. A lap kiadója: A „PÁZMÁNY-SAJTÓ.“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány- sajtó“ czimére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vétetnek fel. Nyllttér sora 40 fillér. A lap megjelenik minden szerdAu. Egy levél az államosítás fájáról. Nagy szerencsétlenség az emberre, ha iskolába nem járhat, főkép napjainkban, midőn a korral haladni vagy szaladni kell, mert a ki meg áll, el van veszve. De szerencsétlenség a nemzet fejlődése, az állam egységére nézve is, az annyi nemzetiség által lakott hazánkban, hol oly számosán vannak még, kik élvezik ugyan a haza minden polgárának egyenlően nyújtott jogokat, de azért idegeneknek érzik és nevezik magukat közöttünk. És ha az i^bbi években talán javultak atw it az állapotok, még mindig Njgen messze van az idő, melybén «'nemzeti együttérzés és magyarosodás ügye felett nyugodtan hajthatjuk fejünket pihenőre. Ezért is oly fontos kérdés napjainkban a népnevelés, az iskola és iskoláztatás. Az egyház mindig nagy gondot fordított e kérdésre, és mint az összes népek nagy tanítómestere terjesztette úgy a legegyszerűbb, mint a legfenségesebb tudomány összes ágait; vezette az oktatást a tudósok iskoláitól kezdve a népiskolákig, megadva igy a nép egyszerű gyermekeinek szükségleteihez mért nevelést és oktatást úgy, mint a művelt osztály tudományos kiképeztetését. És ez teljesen megfelel az egyház magasztos rendeltetésének. De ha szükséges volt e gondoskodás valamikor, úgy szükséges ma, a közöny és anyagiság napjaiban és szükséges nálunk, a nemzeti vellei- tások csak szunnyadozó, de meg nem halt törekvései között. Mert csak az lesz képes a kor vészes áramlataival ■ szemben magát megvédeni; a haza és szülőföld iránt való szeretetet szivében megőrizni, ki oktatást és nevelést nyert arra és mindazt a mi őt nemzetéhez, fajához és nyelvéhez fűzi már gyermekkorában megismerni. Csak ez lesz jó, független és hasznos polgára a hazának. Ezért követelte az egyház mindenki számára azí oktatást, s a saját hatáskörében meg is tett és tesz mindent, mivel a népnevelés ügyét előbbre viheti s örömmel köszönt minden törekvést, mely ugyanazt czólozza,_ Ma már változtak az idők, az állam megszűnt támogatni az egyházat s a maga részére óhajtja lefoglalni a népnevelést. A mint a gyermek bölcsőjéből kilép, magáévá teszi, hogy idejekorán megismertesse saját szellemével s a mai kornak megfelelőleg kissé „más légkörben“ nevelje fel, mint a minő az egyházi nevelés légköre. Nem czélom elbírálni, hogy minő eredményeket produkál ez a más légkörbeli nevelés, mert végtére még a roszból is származhatik valami jó és inegforditva; csupán az államosítás módozatára óhajtok némi megjegyzést tenni. Mindig érthetetlen elöltem, miért bolygatja az állam a meglevő és végeredményében az állam czélját szolgáló iskolákat akkor, mikor az államosításra való törekvését és erejét a nevelés ügyének s a nemzet érdekének sokkal megfelelőbben és bőségesebben kamatoztathatná. Csak a közelmúltban zajlott le a szatmári iskolák államosítása, a rk. iskola kivételével, melyet egyedül püspök ur ő méltósága áldozat- készsége tartott meg egyházi jellegének. Mi szükség volt itt az államosításra? Vájjon nem feleltek meg a szatmári iskolák a czélnak ? Bizonyára igen. Es vájjon már az országban, -vagy csak Szatmár megyében' is nincs hely, hol az iskolák létesítése szükséges? Bizony nem kell lámpával keresni a helyet. Ha pedig az állam atyai jóakarattal kinyújtja kezét a felekezetek felügyelete alatt működő iskolákra akkorjoggalelvárjuk, hogy terjeszsze ki figyelmét oly helyekre, hol sem az egyház, sem a község nincs oly anyagi eszközök birtokában, hogy iskolát állíthasson, de a melyeknek ܧ TÁRCZA. Hl Egy epizód az életből. Messze, messze a távol nyugaton, egészen lenn az ég alján lomha felhők úszkálnak a légben. A móhükből előtörő villámokat csak nagy sokára követi egy-egy tompa dübörgés. A fekete tömeg alig-alig mozdul. Vagy mit is mondok ? Nincs igazam. A villámok fénye erősebb, a dörgés hangosabb lesz, a fellegek több több csillagot oltanak ki. Vihar van készülőben. Érzi ezt a természet s mintha csak erejét gyűjtene, néma csendben várja a jeladást, melyre a felszabadult elemek megkezdik borzasztóságukban is nagyszerű játékukat. A fák lombkoronájának halk susogása, az éjjeli rovarkák félénk, egyhangú zümmögése növeli az est csendjét, mélyebbé, édesebbé teszi az álmot, melyet majd az ágak recsegése, a szél zúgása, az égnek dörgése fognak elűzni a megriadt emberek szeméről. Addig is aludjék, a ki tud. Mert nem tud ám mindenki. Lám! Szendrey még most is ott áll kerti ablakánál s a természet nyugalmas etűdjében hallgatja szivének lázas dobogását. Reszkető kezével végig simítja koronkint gyöngyöző homlokát, majd vontatottan tördeli a kezében tartott levél utolsó mondatát: „Végre is Uram, az apa parancsol s a gyermek engedelmeskedik. Jolántól elvárjuk ezt, Ont pedig kérem, további látogatásaival ne tegye nehezebbé számára e gyerekes ábrándról való lemondását.“ E levél élesztette benne a kivül kevésbé látható, de belül annál pusztitóbb küzdelmet, az és szív kétes harczát. Sokáig nyugodott a szív, mint egy le- lánczolt Prometheus, az ész nyomása alatt, de végre megismerte jogát s erejét. Azután ő diktált az észnek, ő vezette, s mert nem hallgatott régi urára, most megvérezve, megsebezve vonaglik és zokog. Az ész pedig törvényt ül. Nem hallgattál szavamra. Rosszul tetted. Megmondtam, hogy képtelen álmod valóra válni sohasem fog. Gfát van közöttetek, melyet lerontani neked nem lehet, neki nem szabad. Hagyd te is a szép ábrándot, hiszen tőle is ezt követelik. Feledj, munka vár reád. Nem, nem,-tiltakozik a szív. Feledni azt, kinek képe bennem él, nem lehet. A munka kin lesz és gyötrelem, ha nem érte dolgozol, ha nem ő lesz, ki- letörli arezod verejtékét s résztvevő szivébe fogadja panaszodat. De nem látod-e be, hogy tehetetlen vagy? Holnaptól fogva jegyese lesz annak, a kit megvet s te még mindig remélsz ? A szív csak fájdalmas sóhajjal válaszol. Az ész egy időre megnyerte a csatát . . . A felhő már közelebb dörög, a villámok fénye vakítóbb, a csillagokból alig egy-kettő látszik. Erős szélroham panaszolja sírva a közelgő vészt s vig zene elkapkodott hangját hozza könnyű szárnyán Szendrey fülébe. Úgy ! csak hadd szóljon a zene, hadd legyen lárma, növelje a zajt az égiháboru is, hogy ne hallassanak a sóhajok, melyek millió szívből szakadnak föl, mert ha egyesülni tudnának, elnyomnák a vihar zúgását is és hatalmasabban, mint az égnek dörgése, kiáltanák az emberek fülébe : Hazugság, mit a boldogságról mesélnek, ne higyjótek ! Boldog talán minden ezredik, a többi szenved és sir. Az uttóbbiakhoz számitottamagátSzend- rey is. Volt oka reá.
