Heti Szemle, 1901. (10. évfolyam, 1-52. szám)
1901-05-01 / 18. szám
ziipar terméke is. Igaz ugyan, hogy a gyárak tönkreteltek nagyon sok iparost, lehetetlenné tettek számos iparágat, de nem tették, nem tehették tönkre az ipart magát, ellenkezőleg az érvényesülésre törekvő emberi munka uj terrénumokon, a változott, viszonyokhoz alkalmazkodva nagyon sokszor sikerrel veszi fel a küzdelmet a gyárral szem ben is. A háziipar plane — tekintettel a módra, melyen előállítja és az árak csekélységére, melyen forgalomba hozhatja termékeit,, rendesen győztes marad a küzdelemben. De jól van ez igy 1 Ne halmozódjék össze a tőke egyes speculánsok zsebében, hanem terjedjen el a megélhetési garanczia és a jómód mentül több hajlékban 1 Az a földmives a hosszú téli időszakban, neje, gyermekei, cselédsége minden évadban a házi munka elvégzése után, mennyi szépet, érdekest, becsest, szükségest alkothatnak, mennyi költségtől kíméli meg a családfőt, ha az értelmükben, kezükben levő ügyességet értékesíteni akarják. Mondhatunk többet. Domahidy Sándor szép megnyitó beszédéből idézve állíthatjuk, hogy kettős kenyeret biztosit magának a föld népe, ha iparkodó. Hogy Szatmár és környékének népe mennyire értékeli az időt; hogy belátja a háziipar fontosságát, s az áldott hazai föld által nyújtott még hasznavehetetlennek látszó termékeket is, mily ügyesen tudja feldolgozni, arról a Kossuth kertben ápril. 28 máj. 1 ig elhegyezett gazdasági háziipar kiállítás fényes iilustrácziót nyújt. Összesen 1053 tárgy volt kiállítva. Amint végig mentünk a kiállítás helyiségein, mindenütt megkapta figyelmünket egyrészt a munkák massiv volta, hasznossága, nagy változata, másrészt az előállításban nyilvánuló ízlés, routin. Növeli érdeklődésünket az a körülmény, hogy sok tárgyat : széket, kosarat, méhkast, vásznat stb. előttünk készítettek el. Különösen sok nézője akadt Rényi Árpád fonottas üvegeinek, a nagybányai nőegylet gyékény kosarainak, Böszörményi Margit és Eszter asztalfutóinak, továbbá a Mikolics Szeréna, Sepsy Károlyné, Uray Nagy Leona és a felsőbányái csipkeverő intézet által kiállított tárgyaknak. Hogy azonban a kiállított tárgyak közül a maguk ne mében melyek voltak legértékesebbek, arról a jury részrehajlatlan Ítélete nyújt majd kellő tájékoztatást. Maga a kiállítás eszméje Poszvék Nándornak, a gazdasági egyesület fáradhatatlan titkárának lelkében fogamzott meg ugyancsak az eszme szerencsés megvalósi tásában Domahidy Sándor elnökön kívül, az ő tapintatos fellépésének és hitartó. tevékenységének van oroszlán része. Poszvék Irén tanárnőről dicsérettel kell megemlékeznünk, mint aki a tárgyak elhelyezésében és a helyiség feldiszitósóben Ízlésének, aest- hetikai érzékének annyi jelét adta. Az elismerésnek eme nyilvánítása bizonyára további munkára fogja serkenteni a kiállítókat. Ma£a a kiállítás pedig : az ott szemléltek, hisszük csak emelőleg fognak hatni háziiparunkra, a mely már mais mint láttuk jelentékeny tényező gazdasági kultúránkban. Kívánatos volna évenként megismételni. Ha még most csekély is volt aránylag a nagy fáradságért az egyesület részére felmutatható anyagi haszon, fokonként fogaz növekedni. Az erkölcsi s mindenesetre becsesebb haszonnal már most is meg lehetnek elégedve a gazdasági egyesület, vezető fórfiai Á Szatmármegyei kisdedaevelökhöz! Kedves kartársaim ! Egy év előtt Szegedre, az országod nagy gyűlésre hívtam a szatmármegyei kisdednevelőkel, ugyanakkor tömörülésre, a szatmármegyei kisdednevelők egyesületének megalakítására is buzdítottam k. kariársatmat. De tudtommal alig volt óvónő e megyéből Szegeden, ki a gyermekek kedves költőjét, Pósa bácsit látni, csengő bongó verseit, álómba ringató meséit saját ajkáról hallani akarta volna, a ki megjelenésével háláját személyesen lerótta volna a gyermek irodalom e lánglelkü költője iránt fáradhatatlan munkásságáért. Pedig a ki ott volt, az előtt örökre feledhetetlenek lesznek a szegedi napok és élmények, az a szeretet, lelkesedés, melylyel az egybegyült óvónők és a város Pósát körülvette, az az örök szép jelenet, midőn Pósa a részére felajánlott ezüst babér koszorút az általa annyira szeretett egyszerű, öreg édes anyának adja át az ő nagy nemes szivét és jellemét jellemző szép szavak kíséretében. Egy szem sem maradt könyezetlenül. E TI S Z E M L E“ (18-ik szá S most újra összegyűltek az óvónők a szélrózsa minden irányából a húsvéti ünnepek alatt a történeti nevezetességű Aradra úgy a szép fejlődésnek indult élénk város, valamint a gazdag programúi megérdemelték, hogy a ki csak tehette, megtekintse a gyűlést. De fájdalom, alig van a szatmármegyei óvónők közt egy néhány, ki mind a gyűlés, mind ezen dolgok iránt érdeklődnék, pedig nemcsak egy néhánynak kellene érdeklődni, hanem valamennyi óvónő és menhelyve- zetőnőnek érdeklődését fel kellene költeni a kisdednevelós magasztos ügye iránt, mint a múlt évben is felhoztam, nekünk nemzetiségi vidéken működő óvónőknek kétszeresen kellene érdeklődnünk, haladnunk, a kisdednevelés fejlődésével lépést tartanunk, a hazaszeretetet ápolnunk. De lehetséges-e igy, he széjjel vagyunk szórva mint az oldott kéve, ha nem tudunk egyesületet alkotni mi Szatmármegyei óvónők, pedig milyen számosán vannak a Széchényi társulat által kinevezett menhelyvezetőnők, azon kívül Szat- már-Németiben 2 óvoda, óvóképzőintézet stb. Csak egy kicsit több lelkesedés, melegebb ügyszeretet, a mi az alföldi óvónőket annyira jelemzi. egyszer egy, máskor más helyen előadást tartani, s a népet, a társadalmat is bele vonni mur.kálkodási körünkbe mint az Arad, Csongrád, Csanád, stb. megyékben szokásban van; hogy az egyszerű nép mennyire fel tud lelkesedni ilyen gyűlések alkalmával, arra felhozom: miszerint Csanád megyében egy német ajkú községben a gyűlést végig hallgató községi biró az összes óvónők ellátási költségét kifizette. Rázzuk le tehát mi is magunkról szatmármegyei óvónők azt a fásult nem törő- dömséget, ébredjünk, haladjunk lépest a korral, mutassuk meg legalább, hogy mi is megálljuk helyünket, hogy ép oly lelkes bajnokai vagyunk a kisdednevelós ügyének, mint bármelyik más megyebeli óvónő. Emeljétek fel, ti arra hivatottak, ott a központban az egyesülés zászlóját! s mi vidékiek szeretettel, lelkesedéssel sietünk a kibontott zászló alá. Fel kartársak! tömörüljünk ! Nántün 1901. ápr. 8. Iván Kálmánná óvónő. i.) Volt azonban arra is eset, hogy némán, szomorúan haladtunk egymás mellett. Olyankor történt ez, midőn vallásos lelkeden erőt vett a fájdalom, mely mindig átjárta a szivedet, valahányszor atyád vallástalanságára gondoltál. Mily sokszor is mondád, hogy akár életedet is szívesen föláldoznád, csak vissza tudnád őt adni a vallásnak. Ki hitte volna, hogy igy lesz! Még egy évem volt hátra tanulmányaim befejezéséig. Egy év és leveszem atyám vállairól a gazdálkodás terhét s azután ............ Ig en, azután következett volna, a mi vágyaim netovábbja volt, de számításomba beleszólt az Ég. Távollétem alatt sűrűn leveleztünk egymással ; mígnem a levélváltás részedről egyre ritkább lett s rövid soraidon mintha titkolt keserűség s lappangó bu lengett volna át. Utolsó vizsgámat letéve, égő türelmetlenséggel siettem haza. Egy élet remélt boldogsága helyett, mérhetetlen fájdalom, a sorsnak egy nagy csapása várt. Anyám szomorú hirrel fogadott. Rég vártuk, úgymond, jöttödet, mert nem akartuk levélben adni tuttodra a szomorú hirt, hogy Ilonka beteg. Hogyan ? Naöy beteg, kórdóm szivszo- rongva ? Csak Isten gyógyithatja meg, volt a szomorú felelet. Erre nem vbltam elkészülve. Szivem összeszorult, eszem fellázadt a Condviselós ellen ; e perez világgyülölővó, reményvesztett emberré tett. Siettem hozzád s te éppen kedvencz virágaid között a kertben időztél. Lassan, fáradtan mentél egyik virágtól a másikhoz. A lemenő nap glóriát font szőke fürtös fejed köré s megaranyozta nádként ringó karcsú alakodat. Midőn észrevették egy halk sikoltás rebbent el ajkaidról s ha karjaimba föl nem foglak, erőtvészitve a földre esel. Sokáig zokogtunk együtt s végre kit én jöttem vigasztalni, magad vigasztaltál engem. Ne sirj értem, mondád, elfojtva feltörő könyeidet, lásd ón már kibékültem sorsommal. Nincs is miért zúgolódnom Isten ellen, hiszen nem adott-e rövid életemben is annyi örömöt? S ki tudja nem jobb-e igy nekem s és talán .... talán még valakinek. Nem mertem panaszommal megbolygatni lelked egyensúlyát, mert úgy érzem, hogy bűnt követnék el. Dédelgettelek, beezózgettelek mint régen, miközben te vállamra Lajtád fáradt fejedet. Éreztem keblednek szaggatott pihegósót, szived lázas dobogását; láttam márvány fehér arezodat s rajta a pirosló vérrózsát. Jó ideig némán néztük a természet nagy éltetőjének lenyugvását, a felhők lassú hal- ványulását s midőn az utolsó sugár is eltűnt, könynyel szemünkbenhagytuk oda virágaidat, melyek csak a ravatalon láttak téged viszont. E naptól kezdve ágyhoz szegezett a kór, mely rövid két hót alatt felemésztő életerődet. Időm legnagyobb részét ágyadnál töltöttem s bámulattal néztem hősi küzdelmedet, mely nem engedett panaszszót ajkaidra. Szomorú, de édes kötelességemtől felmentett a halál. Jól emlékszem reá. Csendes nyári este volt. A homályos égbolton kigyultak a csillagok s mint könyben úszó angyal-szemek néztek a szegény földre, hol egyetlen éjszakát annyi milliók fájdalma tett sötétebbó ; nézték az udvaron fedetlen fővel fel-alá járó Kővárit. Nem bírta már ki tovább betegágyad mellett. Bánatával s lelkiismeretének zaklató tervével az udvarra menekült, de atyai szive csak visszavitte a betegszobába. S ha láttad volna, mint susogta
