Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-07 / 6. szám

4

„H E TI S Z E M L E“ (6-ik szám.)

ség törvényeinek, sőt részben maga követeli családja tagjaitól ezek megtartását. A család tehát •— ismétlem : általánosan szólok — ma is vallásos s igy vallásosnak kell lennie az iskolának is, mely kisegítője a családnak. Ha nem az, előáll a lelkiismereti kényszer.

A hatalom, az állam tankényszert alkalmaz. Joga van hozzá, mert az állam megkövetelheti, hogy minden alattvalója igyekezzék elérni a képzettségnek bizonyos minimális fokát. Akinek nincs hozzá módja, hogy külön tanítót, fogadjon, azt nyilvános iskolába kényszeríti. Hogy joggal, nem lehet tagadnunk.

Ám ha az állam kényszert alkalmaz, számot kell vetnie polgárainak lelkiismeretével. Tankényszer mellett az államnak kötelessége lehetővé tenni, hogy a vallásos család olyan iskolába küldliesse gyermekét, amely iskolának szelleme egy e család szellemével. A köznépnek legnagyobb része nincs azon helyzetben, hogy a kívánt legalantabb fokú polgári műveltséget magán- tanitó által adassa gyermekének. A nép magasabb rétegeiből legtöbb szülő kénytelen gyermekének magasabb kiképzéséről gondoskodni, hogy hivatalhoz juthasson. Mindezek kénytelenek lelkiismeretük ellenére gyermekeiket oly iskolába járatni, amelyhez nincs bizalmunk. Abba a helyzetbe jut a szülő, hogy gyermekét, midőn kiképzés végett magasabb iskolába küldi, szinte bizonyossággal a hitetlenségnek dobja oda áldozatul. Sok szülő, különösen sok édes anya erősítené meg saját tapasztalatából szavaimat, azok közül a könyező édes anyák közül, akik fiaik hitét siratják. Elv gyanánt lehet felállítani, hogy az emberek annal jobb keresztények, mennél inkább kapták képez- tetésüket a szülői háznál s annál rosszabb keresztények, mennél több évet töltöttek nyilvános iskolában.

És ebben rejlik a veszedelem, a lelki- ismereti kényszer. Pedig kényszerzubbonyt tenni a szülők lelkiismeretére még sem humánus, sem nem szabadelvű eljárás I nem is említve, hogy az még sohasem bizonyult eredményesnek, de igen is szülőoka volt már elkeseredett küzdelmeknek, százados viszály kodásoknak.

Az felelne meg a természetes ész köhogy az álom csalóka képei űztek vele gonosz játékot ’s megvigasztalódik ; sőt lecsi- lapodva az is tisztán áll előtte, hogy az oly ember, kinek hitelezői vannak, még boldog, akit oly szomorú helyzetbe sodort, végzete, hogy már aláírására senki sem kölcsönöz, az tulajdonkép a boldogtalan.

Ki állhat azonban jót érte, hogy mi következhetik egy fizetésképtelen adós bútoraira ily enyhitő gondolat után is már más napra virradóra !

*

Nagy névvel igen könynyen lehet haladni a hivatalok rangfokain. Ha az előkelő származáshoz nagyvilági modor és némi szellemesség járul, épen felesleges a mélyebb tudomány. Az elfogadó termekben igen ritka a valódi gyémánt, mert az nem az emberi hiúságnak ragyog. Ezen szerep a máramarosi gyémántot, e szingali ékszert illeti meg. Aki tud jól tánczolni, apró ötletekben csillog, kifogástalan vadász, ügyes játékos, jó vívó, szellemes társalgó, képes megállani helyét a sikamlós parketten, vakmerőén udvarol ’s még hozzá szép is; az ne cseréljen senki tudományával, mert bizonyos, hogy a

vetelményének, hogy az iskola tekintetében a kezdeményezés joga a szülőké legyen. Pedig a helyzet nem ez. Az iskola szellemének megváltoztatását nem a szülők, hanem politikai vagy más irányú pártok kezdeményezik, — elvont, a gyakorlati élettel harezbán álló nézetek szóvivői rendelkeznek ebben a fontos kérdésben s a szülőknek úgyszólván nem marad egyéb, mint gyermekeik ellátásáról gondoskodni s a tanításért fizetni.

Megszívlelendő a forrás is, melyből az iskolák államosításának eszméje fakadt. Az államhatalom — ezt nem lehet elvitatnunk — minden időben tevékeny volt az iskolaügy terén. Jobb keze volt az egyháznak az általa alapított iskolák elismerése és védel- mezése által, anyagi és erkölcsi támogatást nyujlott azok szervezésénél. Viszonzásul soha sem vonta az Egyház kétségbe azokat a jogokat, melyek az államot méltán megilletik; az állam határozta meg a közműveltség azon fokát, mely minden polgárra kötelező; erkölcsi kezességet kívánhatott, hogy a néptanodák ez eredményt el is érhetik ; ellenőrizhette, hogy az iskolában semmit se taníthassanak, ami az állameszmével, az állam czéljával és rendeltetésével ellenkezik.

Az államhatalom ezzel megelégedett, mert ily módon czélját elérve, érdekeit meg- óva látta : tovább menni a szabadság megsértésének látszott. Eljött azonban az ab«o- lutismus, az önkényuralom kora, mely nem ismert el jogot az alattvalókban, csak kötelességet s ez a kor szülte az eszmét, hogy az államnak kell az egész közoktatás ügyét kezébe venni. A 18. század önkényuralma a forrás, melyből az iskolák államosításának eszméje fakadt. A szolgaság korában nőtt meg s árasztotta el a müveit világot, hazánkat is. A fejedelmi önkény, az állami mindenhatóság letörte a polgári jogok fájáról a legszebb hajtásokat. Évtizedeken át tengődött az életerős fa zöldelő, virágot hajtó ágak nélkül. A friss hajtásokat lenyeste külső erőszak, de az elszaporodottt rügyekkel nem birt. A sisiphusi munka czélját el nem érte, a fa újra kizöldült, alkotmányos lett újra az élet. A zöldelő ágak közt kinyíltak a gyümölcsöt Ígérő virágok : az alkotmányos élet meghozta a polgárok jogait

pajtáskodás, társaság és asszonyok révén a mai divatok szerint a legközelebbi megyei választáskor szolgabirónak teszik. Kerületében aztán népszerűséget szerez, csakhamar képviselő válik belőle, s jó lesz a parlamentbe — párbajsegédnek. Mikor pedig valami nagyszabású beszéddel kell megmenteni a hazát, háta megett a titkár ur; dolgozik az helyette, ha kell, éjjel, nappal ’s virradóra !

*

A ravasz éjjeli őrnek, ha hosszú az éjszaka, mi sem könnyebb, mint álomba ringató sipján megkurtitani az éjfélt; ily módszerrel úgy neki is, mint a tolvajnak is gyorsabban fordul az idő virradóra. Jó formán igy vagyunk a kor nőnevelésével is, melynél a rohamos sietség szintén többet árt, mint használ, mivel a háziasság boldog csöndjében az egyszerű báj, szeretet és gyöngédség, az édes otthon ez egykori szelíd őrei helyett most lármás bölcselkedés, a béke e felzavarója foglal helyet. Még megérjük, hogy ezentúl a szerelmes ifjú és leány- szivtől szívhez a Voltaire nyelvén fog beszélni. Jövőben az esüst lakadalmat aztán, nem mint eddig, huszonötéves háború, haa boldogulás föltételeit. Csak az iskolánál folytatja még pusztító munkáját az absolut hatalom s nem akar meghátrálni a szellem, mely az iskolát a szülőktől elvonja megcsonkítva a szülőknek természetadta jogát.

A szabadság és alkotmányosság korának iskolája a hitvallásos iskola. Akik érette küzdünk, a jól felfogott haladás, az igazi szabadság nevében s az egész társadalom érdekében teszszük.

Mert, ember lehet hit nélkül, emberi társadalom nem lehet vallás nélkül. Népélet és történelem nem ismernek oly emberi társadalmat, melynek vallása ne lett volna. Bölcselők képzeletükben alkothattak maguknak társadalmi rendszert, melyből a vallást és formáját, az Egyházat kiküszöbölték, de ez csak Írott elmélet, mely meg nem valósítható. Ha soha egy gyermeket sem tani tanának arra, hogy van Isten, aki teremtő és isteni Gondviselés, mely a világ rendjét fenntartja ; ha gyermeket a természet ismeretén kívül csak számtan, nyelvtan, logika és művészetekre oktatnák is: akkor sem küszöbölhetnék ki a vallást, mert az az emberi lélek követelménye. A fürkésző ész sokakat visszavezetne Istenhez, kit nem kellett föltalálni senkinek, mert az emberrel szinte vele született. Est Deus in nobis — bennünk van az Isten, mondotta a római pogány. De még az észnél is hatalmasabb ebben az emberi érzés. Bajban, Ínségben, betegségben, a szeretet vágyában, a bűnnek gyötrelmében, de leginkább halálunk tudatában megjelent Isten az emberben és imá- dásra kényszeríti.

Nagy szerencsétlenségek érhetnek nemzeteket is, amikor nemcsak az egyes, hanem az egész nép áhítattal fordul Istenéhez. Amikor Francziaországban a forradalom eltörölte a vallást, a reákövetkező korszakban ugyanaz a nép vallásosabb volt, mint bármikor azelőtt. És hiába küszöbölték ki a vallást az iskolákból, az oda mindig újra visszatért.

Nagy tévedés azt hinni, hogy a vallás csak gyönge lelkek mankója, kiskorúak fenyítéke, műveletlenek fegyelme, mely a fel- világosodottaknak fölösleges s a modern előhaladott népeknek akadék és teher. Nem. A közönséges és müveit ember lelke között nincs külömbség, életének sorsa sem más,

nem buszonötóves vitatkozás előzi meg. Biztos pedig, hogy ügyes gazdasszonykodás, okszerű gyermeknevelés és a házi tűzhely vidám szeretető, nem az alkotmány tan, csillagászat, mathematika, zongorázás és francia nyelv deritik fel a család napját virradóra.

*

Némely nagy hivatalnoknak igen súlyos gondjai vannak. Az előző nap munká jától kifáradva, reggel 10-ig elalussza a hivatalos órát. 10—11 ig körömtisztogatás a hivatalban ’s gondolatok a felett, hogy mit is dolgozik tulajdonképen a fogalmazói osztály? 11—12-ig újságolvasás. Szórakozás és ebéd délutáni 2 óráig. 2—3-ig evés utáni jótékony álom. 3 órakor a hivatalos helyiségnek szigorú arczczal való bejárása ’s a hanyag tisztviselők alapos lehordása. 4 órakor képzelődés egy kis előléptetésről. 5 órakor az esti lapok gondos átolvasása ’s 6 óráig névaláírások. E buzgó; fáradhatatlan ’s üdvös hivataloskodásnak rendszerint, nem marad el a jutalmazása. De ki mondhatná meg, hogy az irószobák ama névtelen és szegény munkásainak, kik némely nagyocska