Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-03 / 40. szám

HETI S Z E M L E“ (40 ik szám.)

3

is számosán jelentek meg, hogy elkísérjék a szeretetreméltó férfiút utolsó útjára. Ott láttuk Forgách, B'rank és Müller főespereseket, Jordán apát-plébánost, Pemp, ez. kanonokot, Benkő, Kosztra és Govrik espereseket, Schubert és Mandics plébánosokat.

0 szentsége a pápa áldását küldötte a haldokló Keszler Ferencz praelatusnak. A távirat erről múlt hó 28-án este 9 órakor érkezett meg a bécsi nunciaturától s igy hangzik: „Expeditam benedictionem pro Canonico Keszler Sanctissimus Pater liben- ter impertitur. Nuntius Taliani“. Magyarul: „A szent atya szívesen adja és küldi áldását Keszler kanonoknak.“

„Magyar Szó.“

Az ál-nagyemberek korát éljük.

A reklám, az extravagáncia, a külső allűrök — ezek imponálnak a mi izlósvesz- tett publikumunknak.

Az egészséges Ítélőképesség teljesen kiveszett a „t. olvasódból, ami különben épen nem csodálandó.

Utóvégre is a közönség hagyományosan alárendeli magát a vezetői befolyásnak. És ha ezek Ízlése romlott, a métely törvény- szerüleg átragad arra a közegre, mely velők szellemi érintkezésbe lép, irkafirkájukat olvasva : az olvasó közönségre.

S a tisztességes sajtó?

Tulajdonképen ennek volna feladata elverni a rosszat, gáncsolni a hibásat, megóvni a közönséget a mételytől.

De mit tapasztalunk? A mi helyi lapjaink pl. (tisztelet a kivételeknek) melyeknek pedig mindenike talán joggal sorolja magát a tisztességes sajtó munkásai közé, vásári kajdászok módjára hireikben és hirdetéseikben melegen ajánlják a „t. olvasók-“ nak a napi sajtónak egyik legszégyenletesebb kinövését, a czinizmus és enerváltságnak, a humbugnak és ferdítéseknek, a gyanúsításoknak és erkölcstelen insinuációknak azt a meleg ágyát, mely magát „Magyar Szó-“ nak meri címezni, melynek minden sorában a hírhedt Bánffy orsmány rendszere szólal meg.

Szomorú jelenség, hogy müveit országban ilyen lap létezhetik.

kősziklát láttunk, melynek oldalán fa nőtt ki, ez azzal dicsekszik, hogy ő állította meg a rohanó sziklát.. Nem hiszek neki. Azon piros bojlalaku virágok, melyeket korán reggel a réteken láttunk, most a napsugarai előtt megnyíltak és narancsszinben pompáztak. A nevök narancsszínű holgyomár (hiera- ium auranciacum). Az árvácskának (viola tricolor) egy különös változatával is talál koztunk, kelyhe egészen hasonlít a márcziusi ibolyáéhoz. Még ittunk 5 C°-u vizet az éjszaki lejtőn. 10 órakor beértünk az izvorai tanyára. 11 órakor Nagybánya felé hajtattunk. Izvorán alul még egy nagyon ritka jelenséget pillantottunk meg. A Feketepatakot több m.-nyi hosszúságban zöldpázsitos föld fedte be. Ez a úgynevezett buvó patak, a románok ponornak nevezik.

Délután 2 órakor érkeztünk Nagybányára. Itt is ép akkor nagy melegek jártak. Azért volt nekünk is éjjel fütött szobában oly melegünk. A mostani hőségben szinte kellemes elképzelni magunkat a vizforások- nál, sötét erdőkben, magas hegy tetején.

Lukácsi György.

Hiszen, ha még csak léteznék, az nem volna oly nagy baj I

De az már nagy hiba, hogy uralkodni akar, s tisztességes családok hajlékába belopódzik.

ítél elevenek és holtak felett; sárral dobálja közéletünk nagyjait, s a hazafiság piedesztáljára emeli Bánffyt és érdektársait, kik valóságos csapásai voltak szegény hazánknak.

Szerkesztőinek s munkásainak feje s irányitója a szomorú hírhedtségre jutott Bánffy. Nem lesz érdektelen itt röviden betekinteni a Magyar Szó zsurnálisztáinak jeles klikkjébe.

Jobbadán fiatal emberek, kik vezérüket és egymást agyba-főbe dicsérik, aki pedig nem tart velük, azt agyonkövezik. Yan köztük olyan is, ki faképnél hagyva az iskolát, egy kiadóhivatalban, mint czimszal- lagiró kezdette karrierjét. Legtöbbje kávéházi bravourjai s ismerettségei révén jutott be a Bánffy-féle zsurnáliszta-karámba. Tehetségük nincsen, de van ügyességük. Kitűnő kávéházi pajtások, jól tudnak udvarolni, s kedvükbe járni a hatalmasoknak, naponta fújják az öndics sípját, csindadrata-bumoz- zák nap-nap után Bánffy érdemeit a publikum füleibe, és szidják azokat, kik velük nem tartanak. Különben, aki őket nem zsenirozza, az iránt előzékenyen leereszkedők. Esetleg vállveregetésben sem fukarkodnak. Uralkodásuk autodidaktikus, de nem a napóleoni értelemben, hanem inkább zulukáfer stilü. Emberfalásuk különben nem annyira veszedelmes, mint inkább undorító.

Nagyképűség, stréberség, pózőrsóg és raptus jellemzi őket; elvük az elvtelenség, és mérvük a durvaság, s legártatlanabb tulajdonságuk — a tudatlanság.

Minden sorukon kiri a vergődés ; szánalom fog el, ha látjuk, mint küzdenek a gondolatokkal, melyek más agyvelőkben születtek.

Vért izzadva dolgoznak — ez az ő szorgalmuk; polypszivósággal tapadnak Bánffy- hoz — ez az ő erejük.

Csuszva-mászva jutattak odáig, ahol vannak és voltaképen tudatában vannak kicsiny voltuknak — ez az ő öntudatuk, mely föllépésük va banque vakmerőségében nyilvánul.

Az úgynevezett főszerkesztő irodája nagyrészt faczór boltoslegényekből áll, valamire való iró nem nyer ott alkalmazást. Igen, mert az Írónak eszményei vannak, tehát vannak elvei is, van becsületérzése s nem tud a revolverig sülyedui.

Rettenetes egy klikk ez! Itt intézik el, kit szabad, kit lehet s kit kell portálni, töra- jénezni, és nagygyá tenni; itt határozzák el lehurrogálását és megdobálását azoknak, kikben még nem halt ki a vallás és honszeretet s az eszmények kultusa. Itt gyanúsítják meg Apponyi grófot, Bartha Miklóst, Ugrón Gábort, Horánszkyt s állami életünk többi nagyjait, önzetlen munkásait. Semmitől sem riad vissza ez a klikk: inszinuáczió a jelszava, Bánffy Dezső az égisze. Ezzel mentegetőzik azon Ízléstelenség, takarózik azon tudatlanság, tollászkodik azon durvaság, mely a „Magyar Szó“ minden sorából kiárad. De ha csak a közélet tiszteletreméltó bajnokait dobálná sárral 1 Oda köpte már a piszkos nyálát a női erkölcsök tiszta lapjára is I

És ez a klikk azt meri lapjának czi- mére nyomni, hogy „Magyar Szó“ 1 Meddig tűri ezt a közvélemény 1 ? Tartalmának jobban megfelelne ez a czim: „Kanász szó,“

bár félő, hogy a kanászok, kiknek czifra káromkodásaihoz különben legközelebb jár a „Magyar Szó“ stilusa, — tiltakoznának egy oly klikkel való közösség ellen, melytől az igazmondás távolabb van mint Apa- nagyfalutól Krisztiánia, s melyben nem szorult meg a tisztesség érzetnek akkora paránya sem, amennyi visszatarthatta volna attól, hogy a női becsület szentségét sárral dobálja meg.

Óva intünk minden tisztességes családot, ne ugorjék be a helyi lapok meggondolatlan ajánló hireinek, s tartsa távol szentélyétől a betűk mételyét.

A magyar hírlapírók „Ouhon-“körében már megtétetett az indítvány arra, hogy a „Magyar Szó“ szerkesztőjét onnan rövid utón kilebbentsék. Remélhetőleg ez indítványnak sikere lesz.

Mert a magyar közvélemény már ébredez, fölnyitja szemét. Bánffy rut és vészterhes rendszere fölött megkondult már a halálharang. Ideje, hogy az ébredező, egészséges közvélemény eltakarítsa annak a rendszernek ocsmány maradványát, a magát „Magyar Szó-“nak czimező revolver újságot.

—s&.

A színi idény kezdetén.

A legmagasabb rendű költői műfaj, a poezis betetőzése kétségtelenül : a szinköltés.

Lelkesítő eszmék, melyeket hétköznapi ruhában kimondani nem is illik ; elvek, irányok, melyek hivatvák vezérelni a kort;je(- lemek, mint visszatükrözései az örök emberinek : ezek jelennek meg előttünk nem holt betűvel, nem élettelen ábrázolásban, hanem élő szóval, hullámzó indulattal, kifejező cselekvéssel. Vegyük hozzá a színpadi illúzió tényezőit, a staffageot, a díszleteket, a korhű, nemzeties öltözeteket, a természeti jelenségek utánzásait . . íme, ez vonz, ragad minket Thalia temploma felé. Nehezen megtakarított filléreinket oda áldozzuk, türelemmel leszögezve ülünk órák hosszat, hogy részünk legyen a magasabb műélvezetben, haladjunk az általános műveltséggel, teljesítsük hazafias kötelességünket s kellemesen szórakozzunk is.

Honnan az mégis, hogyha keresztény valláserkölcs óvja híveit a színháztól s aggódással említi az életet jelző deszkákat ?

Már Athanagoras, Tertuilián, sz. Cyprian s több más egyházatya kikelt a színjátékok ellen s elitélte a csábitó érzékiséget, a sivár eszmehiányt, mit az aranyborjú szolgálatáig sülyedt művészet a szellemi fásultságban sinylő beteg társadalomnak nyújtott.

Aeschylos magasan vallásos költeményei, Sophoklesnek az emberi nagyság és szenvedésben ideális dicsfénynyel övezett alakításai, Euripides psychologiai problémái hamar feledve lőnek ; már Nero idejében a statiszták tömege, a lovak százai, elefántok és más állatok pótolák egy Roscius művészetének hanyatlását.

Ez időtől fogva a színház mindinkább azon helylyó vált, hol egy, az Istennel s önmagában meghasonlott, kétségbeeső társadalom a sivár érzékiség mámorában kereste vigaszát.

Észak barbár népének kellett jönnie, hogy nemes ihletet, vért, lelket öntsön a színművészeibe. A közműveltség fejlődése, az eszmék tisztulása megállapitá a modern dráma gyönyörű elméletét, formulázta a cselekvő művészetet; nemzeti culturánk nemcsak babérkoszorus drámai költeményeket ismer, de jeles magyar színészetet is, tünemény- szerü tevékenységgel, vértanúi buzgólko- dással.

Sajnos azonban, sőt szégyenletes, hogy a mai kozmopolita szellem ismét lealacso- nyitá, sárba húzta Mnemosyne leányait. Ott vagyunk, ahol a Caesarok korában. Egy frivol

kupié, szerpentintáncz, excentrikus zsidódarab sokszor ismételten megtölti a színházat s a pusztán önfentartás szükségétől ösztökélt direk-