Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-26 / 39. szám
2 HÉT I __SZEMLE“ (39 ik azám.) tá rsadalom testén támadt fekély, a mely a társadalmi organizmus egészséges működését, fejlődését hátráltatja. Ha végig tekintünk az emberi társadalom történetén, e kóros jelenséget, mióta a zsidók szétszóródtak a népek közé, mindenkor megfogjuk találni, majd nagyobb, majd kisebb mértékben, a mint kóros és fertőztető anyagok a társadalom szervezetében elhatalmasodtak vagy pedig elnyomódtak. A társadalmi bajokat gyógyítani akaró orvosok, nevezzük azokat állambölcsészeknek, nemzetgazdászoknak, politikusoknak vagy szocziologusoknak, a kik a zsidókérdést, mint társadalmi kórtünetet felismerték, különböző módot proponáltak és próbáltak e társadalmi baj megszüntetésére, de még mindeddig egyik sem hozott teljes és alapos gyógyulást létre. Hosszú időn át az elkülönítés módszere divatozott; a zsidók a ghettókba szorultak. A mételyt terjesztő társadalmi osztályt szigorúan elkülönítették az egészséges szervezettől, hogy igy az egészséges szervezetet megmentsék a pusztulástól. De ez, mint a tapasztalás mutatta, habár némileg elnyomta a bajt, de véglegesen meg nem szüntette a zsidókérdést. Most az ellenkezőbe csaptak át. Felszívódás által akarták a bajt eltüntetni. A kóros anyagokat az egészséges szervezetbe való felvétel által akarták megsemmisiteni, neutrá- lizálni; de a tapasztalás, sajnosán, azt mutatja, hogy a métely, nem hogy megszűnnék, hanem megtámadja és pusztítja az egészséges szervezetet is. Miután pedig a társadalmi orvosok még nem jutottak a modern orvosok álláspontjára és minden gyökeres és radikális módszertől e kérdés megoldásában irtóznak, azért mainap is csak tapaszszal védekeznek, a mely elfödi a bajt egy időre, hogy aztán annál erősebben, pusztitóbban lépjen fel. A zsidókérdés, mint társadalmi kérdés meg volt a múltban, meg van mainap és meg lesz a jövőben is. Lebegő kérdés lesz ez mindaddig, mig valami radikális gyógymódhoz nem nyúlnak, mire pedig épkorunkban, a mely a hamis humánizmus balcsillagzata alatt áll, van a legkevesebb kilátás. II. Leroy-Bcaulien ezen általános mondatot koczkáztatta meg. „A zsidók azért lettek egy külön, a többi polgároktól elütő osztálylyá, mert üldöztettek“ de ezután, ha elnyerik a teljes polgári szabadságot, a többi népelemekbe fel fognak szivódtatni. Azért a filoszemiták a zsidókérdést, mint socziális kérdést a középkortól szeretik keltezni, midőn e kérdés megoldására az elkülönitóst és elnyomatást kisérlették meg, mert szerintük az ókor államaiban a zsidók teljesen egyenjogúak voltak, sőt bizonyos kiváltságokat élveztek és ha voltak is zsidó-üldözések, azoknak nem volt hazafias vagy nemzetgazdászati és társadalmi hátterük, hanem csak vallási. Ez utóbbi állítás téves vagy helyesebben szólva hazug, a mely jó az önállóan gondolkodni vagy kutatni nem akaró sokaság megtévesztésére, de meg nem állhat a történelem itélőszéke előtt. De nézzünk szembe a modern hazugságnak. A zsidókérdés, mint társadalmi és szo- cziális kérdés, nem pedig mint vallási kérdés már 2000 évnél tovább létezik és foglalkoztatja az elméket.*) A zsidóellenes mozgalom, vagyis az antiszemitizmus a diásporában élő zsidók ellen indult meg, a kik hazájukkal együtt, úgy látszik, elvesztették minden jó és nemes tulajdonságukat. A diásporában pedig az ismert országokban már Krisztus születése körül mintegy 4—5 millió zsidó ólt, úgy, hogy I. Agrippa joggal dicsekedhetett fajrokonairól, hogy nincs sziget, nincs ország, nincs világrész, a hol a zsidók ne képeznék a lakosság vagyonosabb részét. A diaspora zsidók két irányban terjedtek : Babylonon át keletfelé egész Chináig és Egyiptomon át. Hatalmuk az elterjedés mindkét irányában folytonos növekedést mutat. A nyugatfelé terjeszkedő zsidók hatalma akkor növekedett meg, midőn ezek haszonlesésből a jeruzsálemi főpap példájára Nagy Sándort, mint az Urnák kiválasztottját, üdvözölték. Nagy Sándor éles elméje azonnal felismerte, mily nagyfontosságu világuralmára, ha ezen mindenütt elterjedt, hatalmas és hazaszeretetet nem ismerő népet magá") Durand S. I, Etudes religienses LXYI. 1895 IX. 15. nak megtudja nyerni; azért mindenféle jótéteménnyel és kiváltsággal halmozta el őket. Alexandria lett befolyásuk és hatalmuk góczpontja. A Lágidák uralma a szó szoros értelmében zsidóuralom volt. Kezűkben voltak a legmagasabb állások. II. Ptolomäus két zsidó vezetésére bizta egész testőrségót. III. Ptolomäus alatt egy zsidó bérelte ki Egyiptom összes adóit és az egész országot rövid idő alatt egészen kiszipolyozta. VI. Ptolomäustol kezdve már a kormányzat ösz- szes ágai zsidókézben vannak. Ok kezelik a szegényügyet, az összes nvilvános munkánál ők a vállalkozók és vezetők, ők kezelik a pénzügyet és ők gondoskodnak a város élelmezéséről. Nemcsak egyenjogúak a többi polgárokkal és teljes szabadságot élveznek, hanem számtalan kiváltságot nyernekésmind- ennek daczára, nem olvadnak össze a néppel. A zsidók gazdagsága roppant nagy volt, de velők szemben a benszülött nép annál szegényebb. Julius Caesar és Augusztus uralma mitsem változtatott a zsidók kiváltságos helyzetén. Innen terjedt el uralmuk egész Eszak-Afrikára. Szíriában a Seleucidák adták meg a zsidóknak a polgárjogot, a melyet a rómaiak alatt, még Titus uralma alatt is megtartottak. Innen.terjedtek el Kis-Azsia felé Görögországban és Maczedóniában. Rómában az első zsidók valószínűleg 163-ban K. sz. e, a makkabeusi Judás követségével jöttek. Tömeges bevándorlásuk azonban csak 100 évvel későbben Pompejus hadjáratai következtében öltött fenyegető arányokat. Nemsokára számuk, szívós ösz- szetartásuk és hatalmuk oly befolyást szerzett nekik a római népgyüléseken, hogy Ciceró-Flaccus védelmében nyíltan kijelentette, hogy nem mer velük szembeszállni. A keresztény időszámítás kezdetén Rómában mintegy 30,000 zsidó lakott. Sokan laktak Itáliában, majd pedig a császárság idejében Gálliában és Hispániában. Leginkább kedvezett nekik Julius Caesar. A zsi- dódédelgés ő alatta érte el a tetőpontját. O maga mint pogány, ünnepélyes áldozatokat mutatott be a templomban, a hetedik u. n. szabhat, évben elengedte az adót, felmentette őket a katonai szolgálat és szombati napon minden munka alól, megtiltotta, hogy szomhogy sokat ne mondjak. A szellő, hogy úgy fejezzem ki magamat, mintegy Jábujhegyen suhant el. A madarak eszeveszetten produkálták magukat énekükkel. A rigó legszeb- bik hangján fuvolázott; a fülemile, mint prímás remekelt; a szarka és egyébb ordinárébb hangú madár kontrázott. A meghatottságtól a kirándulók szeme jobbára könytől ázott. — S ez csak még a kezdet volt. A társaság csakhamar hegyi pongyola öltönyében indult a magaslatra, közben-köz- ben megállapodva. Sokszor hallottam életemben holmi ah 1 ah 1 csodálkozó sóhajt, de annyit egyszerre és oly bensőségest, mint ekkor, soha máskor. Nem csoda. A kilátás fokozatosan szépségesebb, gyönyörűségesebb. Kezdetben negyvenkét jegenyefa látszik közelben katonasorrendben. E fák láttára az egyik kiránduló ki magányosan ballagott fölfelé s ki, meles- leg mondva az iskolás gyerekeket a beszédes értelem gyakorlatban képezi, elkezdett mélabus hangon dalolni: Jegenyefa tetejében ül egy holló feketében. A holló ül, ón meg állok, mig hű társra nem találok. Az elszakadt első, csoport megpihent a dal hallatára és hallgatózva figyelt. Nem csoda. Vannak az életben pillanatok, midőn az embernek jól esik figyelni. — Ilyen volt a jelenlegi. Föllebb haladva, a szemek nyitánya tágas erdő- és mezőtérségre irányult. Megengedem, hogy másutt is van erdő és mező. Azonban a látkép nem mindig egyforma. Attól függ minden, minő helyzetet foglalnak el és minő álláspontról szemlélik. Ebben kövér különbség van. Mint Dante „pokládban, éppen úgy, de kedvezőbb formában a pillangó-hegyen is számos a fokozat és pedig mindig előnyösebben, mig Dántenál hátrányosabban. A fokozatokat, részletesen ecsetelni közönséges toll nincs hivatva. Szivárványba kellene a tollat mártani, hogy a különféle színek szépségeit méltóképen lehessen visszaadni. A hegytető fény- és tetőpontja a kilátás elragadó szépségének. E ponton a turista könnyű fordulattal a világ négy tájékát szabad szemmel láthatja. Fölösleges és merő parádé minden távcső és okuláré. Amit szemlélhet az ember e vidéken, valóságos álomkép ébren. Az országúton elvonuló fuvarszekerek úgy tűnnek fel, mint dióhéjba fogott szarvasbogarak. A rajtuk ülő emberek mint gunnyasztó legyek. A légi magasban úszkáló fodros bárányfelhők oly közel esnek, hogy a néző azt képzeli, miszerint az aranyos felhőkben angyalkák repdesnek. A kiránduló társaság sok ideig állt a csodálat és ámulattól meglepetten. Volt aki roskadozott a látott szépségektől — bár némelyek azt hitték, az éhségtől. Ez is meglehet. Hisz a tartósabb járáskelés, rendesen paralizálja az anyagi túlterhelést. Végre, miután már a kiránduló társaság több tagja a kilátás szépségeitől a köhögésig meg vala hatva, mindnyájan indultak — lefelé. A ki volt már valaha hegytetőn, az eltudja képzelni, minő a különbség a fölfelé és lefeléhaladásban, akár csoportosan, akár sorjában. A turisták sorjában haladtak. Többen akartak, akik el-elmaradtak. A legtöbbnek ugyanis nehezökre esett elválni a látottaktól. Nem csoda 1 A nap éppen delet mutatott. Alant a völgyben a rúdon lelógó bogrács ölében a tüzhelyiségnól már javában rotyogott a bárány-paprikás és pedig, mint emlitém, szege- diesen. A közvetlen szakácsnői tisztet egy
