Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)
1900-06-06 / 23. szám
HX. évfol y sássá. Ü2!l«ik §xám. Szatinár, 1900. jmtin^6 *\ SZEMLE :•«■ 1 9’ISj POLITIKAI es társadalmi hetilap. ELŐFIZETÉSI ÁR'AK: Egy évrs — — — — — — — — 6 korona — fillér. Félévre — — — — — —-------3 a — Ne g-yedóvro--------------------------— 1 50 Ta nítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 4 korona Egyes szám ára 14 fillér. Felelős szerkesztő I í Á T 11 O I{ Y KIND K E. A lap kiadója : A .PÁZMÁNY-SAJTÓ.“ A szerkesztőséget és kiadóhivatalt iilető összes küldemények, pénzek, hirdetések, stb. a „Pázmány - sajtó“ cziinére küldendők, (Deák-tér 19. szám.) Hirdetések jutányos árban vetetnek fel. Nyílttól9 sora 40 fillér. A 1íaj> nieg-jeleiiil< minden szerdán. A városok koagröss2usa és a pat- roaaiasi jogok. A vidéki városok lázas fejlődése nyomasztó terheket raknak a polgárok vállaira. A lukszus, a fővárosnak mindenáron való inajmolása, az oktalan, számítani nem tudó nagyzás adósságokba kergeti, illetőleg kergette a városok legnagyobb részét. Előttünk fekszik a szomorú statisztika, mely a városok adósságairól nyújt Ilii képet és arról számol be, mennyi pótadóval kell megfizetniük a polgároknak némely nagy- zoló „vezérférfiu“ csiklandós természetét. Bizony, szomorú egy statisztika ez! Nem lehet tehát csudái koznunk, hogy a városok nyakra-főre szabadulni akarnak egyes terkektől, melyek pedig reájuk a kötelesség, és jog fogalma szerint nehezedik. Ilyenek például a hilvallásos iskolák fentartásának kötelezettsége, melyektől azon tetszetős űrügy alatt igyekszenek szabadulni, hogy hiszen az „állam veszi át“, persze a polgárok terhére. De ilyen főleg a szab. kir. városok patronatusi jogai, melyektől, hogy mily módon akarnának szabadulni, muÜ TÁRCZA |ff Bérmálás a tótok közölt. Rólunk — tótokról — ha valahol szó esik, ország-világ ajkain gunymosoly jelenik meg s hallani véljük a megsemmisítő Ítéletet: „hát még ezekről is lehet valami jót mondani?“ Írva vagyon, hogy a svábnak negyven éves korában jön meg az esze s mi tűrés, mi tagadás, igen sokszor hallottam nem épen hizelgő megjegyzéseket, hazánk e különben igyekvő, szorgalmas lakóiról. Mi — tótok — általános vélemény folytán, még a sváboknál is sokkal hátrább vagyunk. Pedig kérem alásson, a dolog nem igy áll. Egyedüli s legnagyobb vétkünk, hogy midőn ez árnyékvilágra vetődtünk, tót stílusban adtunk kifejezést nemtetszésünknek; később meg atyánk és anyánk gondos utánjárása következtében rágyújtottunk azengzetes, csicsergő tót beszédre. De kérem, tehetünk-e mi e reánk vószlhozó véletlenről ? Epensóggel nem. Igaz ugyan, hogy mi nem kiálthatunk fel a költővel: „keleten nőtt fel törzsöké fánknak,“ hanem hogy lélekben, szívben, tatja a Győrben megtartott városok kongresszusa. :1 Valóban, lia elolvassuk e kongresszusnak a városok kegyúri jogának megszüntetését czélzó diskus- sióit, önkéntelenül azt kérdezhetjük hogy vájjon ezen urak játszani gyültek-e össze vagy komolyan tárgyalni ? Mert hiszen a nein fiskális ember is jól tudja, hogy bizonyos jogviszonyt, mint egyáltalán semmiféle kétoldalú jogviszonyt nem lehet csak úgy bolondjába megszüntetni, ha mindjárt kongresszusra is gyűlünk össze. A mi jó Vajay Károlyunk meg is vakarta tisztes fejét, mikor Kom- lóssy debreczeni főjegyző egyszerűen — talán Győrben stante pede — meg akarta szüntetni a patronatusi jogot — és felállván szelíd formában azt a közvetítő indítványt tette, hogy az állam igyekezzék törvényhozási utón a felek yieghallgatásá- val rendezni a városok kegyúri jogát. Igaz, hogy ez az indítvány is csak arra jó, hogy az ügyet még komplikáltabbá tegye, mert a városi patonatusba oly elemeket von bele, melyeknek ahhoz eddig közük nem volt. De nekünk pompás alkalmat nyújt arra, hogy komolyan vesérzósben vetekedünk a magyar elemmel, az már egyszer bizonyos; vas szorgalommal igyekezünk elsajátítani a magyar nyelvet, szivünk együtt dobog a hontszerző magyarság szivével, melynek fájdalma, öröme, a mi fájdalmunk, a mi örömünk is. Békés türelemmel, szives készséggel viseljük ama terheket, melyeket a haza reánk ró s a porczió emelése ellen’ oly erősen de- bacliálunk, mint a legvastagabb nyakú magyar. Haladunk a korral, avval a csekély különbséggel, hogy a sok újítás közepette is megtartjuk őseink egyik kiváló tulajdonát — a vallásosságot. Szent Isteni kiált fel bizonyosan nem egy, úgynevezett „nyájas olvasó“ micsoda öndieséret ez ! Bizonyosan valami fanatikus tót Írja e sorokat. Tévedni méltóztatik. Én, alólirott, ezelőtt egy pár évvel egy kukkot sem tudtam tótul s midőn egyházmegyei Hatóságom a tótok közé küldött, oly érzelmekkel indultam első tót állomásomra, mint a minő érzelmekkel fogfájós ember megfogtalanitás czéljából szokta felkeresni az orvost. Hiába 1 A mióta a világ áll, s amióta én is e világ lakója vagyok, a tótokról mindig csak rosz- szat hallottam. Tótellenes érzelmeim kivált sük fel már egyszer a kérdést, vájjon például Szatmár szab. kir. város patronatusi terhei olyan borzasztó nagyok, hogy annak rendezésére, könynyítésére vagy mi, — kongresszust, államot, törvényhozást kell kiabálni. Mielőtt e kérdésre felelnénk röviden — a polgárság felvilágosítására — a következőket kell elmondanunk : A szab, kir városok — tehát városunk is a kir. kisebb haszonélvezeteket azért kaptuk, hogy abból a kath. patronátusi terheket fedezzék, Azokból a kisebb haszonélvezetekből meg a városok jó vásárt csináltak ám. Elég utalnuk a regale váltságra, melyből, — mint jól tudjuk — Szatmár is megkapta a maga becsületes részét! Nos és nálunk pl. Szatmáron, mik a város patronatusi terhei? Még egy paraszt hajszállal is alig több, mint a mennyi terhe van a többi egyházakkal szemben! Minden egyház lelkésze kapja a fizetését a városi közpénztárból, kapja a kath. plébános is. Tehát a papunkat fizetjük mi mag:,,a! Talán külön templomot épített nekünk ? Yagy hát sokat áldoz templomunk főn tartására? Hogy templomunkat ki építette, édes mindnyájan tudjuk. De talán azt nem mindenki fogja tudni, hogy Vlll-ad osztályos koromban érték el tetőpontjukat, amidőn Szvatupluk ur miatt keményen beszekundáztam, ami dicséretemre legyen mondva — máskor is megesett rajtam. Nos és most három óv elmúltával azt mondom, hogy a tótokról előzetesen megalkotott ítéletem helytelen volt s mint az igazságot álmomban is kutató ember, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a tótok derék, jóravaló, iparkodó tagjai e szép hazának. És hogy a tótok ugyancsak rászolgálnak a dicséretre, azt hazánk egy közkedveltségnek örvendő egyháznagyjától, egyházmegyénk hőn szeretett, atyai jóságu főpásztorától mél- tóságos és főtisztelendő Meszlényi Gyula szatmári püspök úrtól szerencsés volt hallhatni e sorok Írója. Évről-óvre olvashatjuk az újságokban, hogy az egyházmegyék főpásztorai kivált pünkösd táján bérma-utra kelnek. A legtöbb olvasó egyszerűen napirendre tér e fölött; sokan kicsinylőleg szólnak, a hozzá nem érték meg fölösleges ceremóniának| tartják a bérmálást. Nem úgy van. Óriási kihatása van e bérma-körutaknak, különösen a hitéletre. A hívők serege látva a főpásztorok atyai szeretetét, leereszkedő nyájasságát, hallva a főpásztorok ajkairól az örök Igaz-
