Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-11-08 / 45. szám

„H E T I S Z E M

__L E“ (45 ik szám.)

8

Hi

re k.

Előfizetési felhívás. Az utolsó évnegyed beálltával tisztelettel felkérjük előfizetőinket, miszerint előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek. — Felkérjük továbbá hátralékos előfizetőinket is előfizetési hátralékaik minélelőbbi beküldésére.

Halottak emléke. Nem lankad a közönség- kegyelete, sőt fokozódik évről-évre. Halottak estéjén zsúfolásig megtelt a székes- egyház ájtatos néppel s áhitattal hallgatta Tóth József, h. lelkész szent beszédét, ki a halottak iránt nyilvánított tüntető kegyelet indokáról s céljáról elmélkedett. A litániát Hámon József kanonok ur tartotta. Megható volt, midőn a Libera alatt egyszerre zendült föl a templomi közönség ajkán : Ments meg engem Uram . . . Halottak napján a 7 órai gyászmisét Zahoránszky István áldozópap, a 9 órai requiemet püspök ur ő maga végezte. A temetőben á sirokat gyönyörűen feldíszítették, virágokkal, koszorúkkal ékesítették s délután 4 órakor már mécsek, gyertyák, lámpák fénye tündökölt a holtak birtokán. A rendkivül kedvező időjárás több ezer embert vonzott a sírok kertjébe, kik csöndben, a legzavartalanabb rendben sétáltak a sirhan- tok közt. Az alkalmi beszédet s a litániát a kápolna terraszán Ékkel Lajos káplán tartotta. V2 8 óra volt, mikor a kápolna kis harangja jelt adott a lángok kioltására s a hasonló nagy számban régen nem látott közönség szétoszolt.

iandrisics János apátplébános sírja feltűnő szépen volt kivilágítva halottak estéjén ; nem volt a közönség között senki, ki a gyászos hant mellett meg ne állott volna, s a résztvevő szív bus érzésével az elhunyt emlékének ne áldozott volna. A síremlékre gyűjtő bizottság — úgy halljuk — e napokban megkezdi működését.

Kanonokok instellátiója. A nagyváradi káptalanhoz legközelebb három kanonok neveztetett ki, közöttük dr. Steinberger Fe- rencz, képző intézeteink igazgatója. A beiktatásra ez ideig fix nap kitűzve nincsen. A kinevezési okmányok leérkezte után — melybe még pár hét is beletelhetik, — a káptalan lesz hivatva a beigtatás iránt intézkedni.

Novemberi előléptetések. Városunk jelenlegi tisztikarából s azok közül, I:»k ismerőseink nov. 1-től nehányan magasabb rangfokozatba léptek. Jekkel és margitfalvi Jék- kelfalussy Lajos vezérőrnagy altábornagygyá neveztetett, ki és szolgálattételre a hadügy- ministeriumba osztatott be. Kotányi Henrik őrnagy alezredessé, Juhász Károly II. oszt. százados I. oszt. századossá, Forberger Vidor főhaduagygyá, botfalusi Róth Gyula és Faragó Dezső hadnagyokká; a cs. és kir. 5. gyalogezredben : Steiner Károly I. oszt. századossá, Sághy Vilmos főhaduagygyá, Föl- dényi Mihály és Balbierer Vilmos hadnagyokká lettek előléptetve.

Dj főjegyző. Nagy-Bánya város legközelebbi közgyűlésén választotta meg uj főjegyzőjét Egly Mihály személyében, ki nemcsak a derék bányaváros társadalmában ismeretes, hanem mint jeles iró és hírlapíró is országos nevet vívott ki magának. A tevékeny és munkabíró férfiú megválasztatása határozott nyereségszámba megy.

Gyászhir. Részvéttel vettük a gyászjelentést, mely szentgyörgyi Jordán Károly szaniszlói apát-plebános atyjának elhunytéról értesít. A boldogult negyven évig működött Nagy-Károlyban mint rajztanár és az elemi iskola tanítója. Érdemeinek elismeréséül két Ízben tüntette ki a király, először midőn a koronás arany érdemkeresztet, majd midőn a szentgyörgyi előnévvel a magyar nemességet adományozta neki és utódainak. Nagy-Károly város társadalmában közkedveltségnek örvendő egyén volt, egyike azoknak a ritka egyéneknek, kiket jó szivük miatt mindenki szeret. Jótékonyságát sok alapítványa hirdeti. A család által kibocsátott gyászjelentés következőleg szól: Alulírottak úgy magunk, mint az összes rokonság nevében is gyászbaborult lélekkel, fájdalomtól megtört szívvel — de Isten szent akaratán megnyugodva — jelentjük, hogy a forrón szeretett hű férj, a legjobb apa, nagyapa, testvér és rokon Szentgyörgyi Jordán Ferenez, koronás arany érdemkereszttel kitüntetett s nyugalmazott rajztanár, folyó évi november hó 1-én, életének 78-ik, boldog házasságának 52-ik évében türelemmel viselt hosszas betegség után a haldoklók szentségével megerősítve és megvigasztalva, visszametes Erzsók játszszák a főszerepet, mig végre Csepü Palkó a tiszteletes két pej csikójának jó kedvű abrakoléja szétszórja a mulatókat, akik szemtanúi voltak mint állott bosszút a helység kalapácsa a szerelmes kántoron, mert elszerette vagyis akarta a szemérmetes Erzsókot.. Aranytól aNagyidai czigányokat, a Bajuszt jól betanultam, Csokonaytól a Békaegér harczot, Tompától Szuhaj’t, kinek tokaji pinczéjébe egyszer betörtek s jó borát iszogatták, ott volt mint mondja Herkó Páter is a balagi barát, kedvesére üritget- vén kancsót és csutorát, akkor még nem ösmertékaz Engel-fóle tokajikat, ezek s Beöthy Lászlótól a „Hót naplopó“ elszavalása mind jó kedvben tartotta társaságunkat, melybe olykor bele vegyültek Laurenszky Ferenez, Komka Gyula, ma már plébánosok, Tarnóczy Tivadar később sárospataki tanár is, utóbbi elhalt, a két előbbivel régesróg nem találkoztam.

Jól esik visszaemlékeznem arra az őszinte szeretetve, melylyel mi munkácsiak egymásiránt viseltettünk, ennek a kis társaságnak Jandrisics János volt kimagasló pontja, de mindnyája olyan volt, hogy méltó igyekezett lenni az ő barátságára, s őszintén, hálásan ismerem el, hogy ezeknek a jó barátoknak társasága vezette helyes irányba életem erkölcsét.

Ezen kellemes emlékektől áthatottan kérem főtisztelendő szerkesztő urat, indítson népszerű lapja utján egy felhívást, hogy adakozzunk Jandrisics János arcképének acélmetszetben megörökítésére, hogy a messze körben élő tisztelői és szerető barátai családi körében megőriztessék; az ő arcképe méltó ékessége lesz hajlékunknak, szelleme, kedves emléke pedig jótékony befolyással lesz, ha rá tekintünk, sebzett szivünkre, kinek ha ékesszólását, szívhez szóló dalolását, áhitatos énekét hallottuk, mint a fóti bornak gyöngyei, égfelé törtek érzelmeink. Legyen áldott az ő emléke közöttünk, ftisztelendő szerkesztő urnák pedig, ha sikert szerez indítványomnak, hálás köszönettel leszek.

Szinyér-Váralja, 1899. nov. 1.

őszinte tisztelője: Gerber Ödön.

A gyermekek pirulva s szemlesütve húzódtak meg a diófa aljában s még susogni sem mertek.

Még a jogász urat is különös érzés fogta el, egyetemi professzoraitól nem fél, gondolá magában, de ha ez a pátriárkái alak megintené, úgy szégyellené magát, mint ama gyermekek.

Végre felértek. Meghajolva léptek be az alacsony ajtón. Az ajtó melletti részen, a nők helyén, kényelmesen elérték kezükkel a fedélzetet, de feljebb már magasabb volt a boltozat. Mindenütt képek, melyeket vagy száz évvel előbb festett a falu akkori tanítója. De még ki lehetett venni, hogy az a hosszú ostort tartó alak Illés próféta, amott pedig az ördög viszi puttonban az elkárho- zottakat. Az ikonosztász képei nem külöm- bek ; pár vonással minden arány nélkül felfestett képek. A zászlók képeit már igazán nehezen lehetett felismerni, de fel volt Írva s igy mégis ki lehetett találni, hogy mit ábrázolnak.

Jenő urfi diadalmasan súgta a szende arczu Matolai Irén fülébe :

„Hát mondja, nem karrikaturák-e ezek.“

A megszólított szigorúan nézett reá s komolyan válaszolt:

— „Ha gyarló is kivitelük, azok mégis szentképek, melyekről nem szabad igy beszólni. Rendezzen gyűjtést közöttünk uj zászlóképekre ; itt van két forint, magának büntetésül négyet kell adni. Érti? Különben adja ide mindjárt s szedjen a többiektől is.“

Csakhamar jókora kis összeg volt együtt anélkül, hogy a lelkész észre vette volna a gyűjtést.

Midőn át akarták adni, legnagyobb meglepetésükre elutasitólag intett a pap s igy szólt •

— Nagyon örvendek szent buzgósá- guknak; de engedjék meg, hogy elmondjak valamit s ha akkor is megmaradnak óhajuk mellett; ám jó, elfogadom az összeget zászlói képekre.

— Atyám ugyanezen a helyen volt lelkész, hol én már negyven éve működöm. Mély áhitettal néztem gyermekkoromban e képeket, melyek jelentését a csöndes téli estéken a családi tűzhely mellett elbeszóló jó atyánk. S ha vasár és ünnepnap itt összejöttünk, eszünkbe jutott mindaz, mit róluk hallottunk ‘ s igy e képek ismét és ismét megujiták emlékünkben az isteni gondviselés jóságát. Nem láttuk, nem ismertük fel kivitelük gyarlóságát, csak a szent történetre gondoltunk, melyet ábrázolnak.

Később a gymnásiumba kerültem, s a klasszikus képek szemlélése után többé nem tudtam áhitattal e képekre nézni. Nem a szent történet, hanem az jutott eszembe, hogy máshol mily szép képek vannak, mig oly sok szegény templomban csak ilyen gyarló kivitelűek, mint ezek is itt. Szerettem volna mind elégetni s inkább behunyt szemmel imádkoztam.

Mint theologus láttam a főváros templomait, majd mint augusztineumi pap bejártam Bécs egyházait. Bizonyos türelmetlenség fogott el: Istenem ! mórt nem vagyok gazdag, hogy felékesitsem otthon kicsiny templomunkat?! Kimondhatatlanul fájt szivemnek, valahányszor eszembe jutottak e képek s nem voltnap,hogyne gondoltamvolna altemplomra.

A bécsi Szt. István templom sötét boltozatai alatt, egy szegletbe félrevonulva ismét ezen gondolatokkal tópelődtem egy őszi délután. A magas góthikus ablakokon halo- ványan szűrődtek be az őszi napsugarak.

Milyen fennséges oszlopok ! Mily remek üvegfestmények, a műemlékek egész halmaza. Ott a főoltáron a pócsi Ssüz Mária képe ezüst rámában, amott egy óriási kereszt, melyről a néphit azt tartja, hogy nő Jézus szakálla,"annyi hires ember síremléke stb.