Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)

1899-11-01 / 44. szám

dött; mig az a lelkes kis csapat le tudta győzni azt a merev konzervatizmust s eb­ből fakadó ellenállást, melyet nemesi csa­ládjaink nagy része tanusitott. De mikor a fácska izmosodását, hazánk szellemi életére, különösen nemzetiségére való jótékony ha­tását látták, akkor dédelgetni kezdték, s a 30-as 40-es években a fa hatalmas virágzás­nak indult s gazdag gyümölcsöket hozott. — Más volt a kor, mások voltak az emberek. Akkor minden szinpártoló hazafiui kö­telességének vélte eleget tenni e minémüsé- g-mek minél hathatósabb mértékben való érvényesítésében; majdnem úgy ment a szín­házba, mint a templomba; bizonyos elfogult szorongással ült helyére, hogy magyar ajk­ról hallja a magyar nyelvnek magyar Írók­tól megcsenditett édes hangjait. — A hazafias keserv a kétség és remény e korszakában, midőn a múlt dicsőségének szálaiból egy szebb jövő tüneményes álomképeit igyekez­tek összeszőní, midőn színpadunk érzésben és tartalomban egyaránt magyar volt, tehát megvolt benne az, a minek szükségét népünk legjobban érezte; a magyarság akkor sietve és örömmel tódult a nemzeti erő ez újon­nan megnyílt forrásához. § A mi viszonyaink egészen mások. A nemzeti aspirácziók annyiban a meny­nyiben kielógittettek, a hazafias vágyak és aggodalmak elnémultak, a szenvedélyek le­csillapultak ; közönynyel, s mondhatjuk, nyu­godtan szemléljük az események folyását, nem kérve részt a politika szekerének köz­vetlen irányításában. Ma már a színház meg­szűnt az lenni, a mi egykor volt: a magyar érzésnek, a magyar gondolkodásnak főtüz- helye. — Mégis látszik ez színházaink mű­során, melyben a magyar alkotások feltűnése ritka jelenség; helyüket az idegen Írók legtarkább csoportja foglalta el. S ez ellen nem is lehet kifogásunk. A színház jórészt elvesztette nemzeti­ségi jelentőségét, de megmaradt művészi intézménynek, hogy fejleszsze az Ízlést, szé­pítse a lelket, mulattatva és gyönyörködtetve nemesítse. E feladat megoldásának egyik főesz­köze volna a klasszikus dráma, Sophokles, Euripides, Shakespeare, Moliere, Katona, Madách s egyéb remekírók halhatatlan „II Haimeng, Csekiáng, 1899. szept. 6 Ma este V26 órakor szerencsésen vissza­érkeztem ide, miután az említett haldoklót az utolsó kenet szentségével elláttam. Már azon a bárkán is, a melyen hazafelé jöttem, hallottam a kivonuló katonák trombita szavát, de nem tudtam bizonyosan, hogy merre in­dulnak. Azonban alig szálltam ki a csolnakból, azonnal minden oldalról nagy örömmel adták tudtomra: „Ingwäte és fivére, Ingwäting el vannak fogva!“ Azonnal elbeszélték nekem missiónkon, hogy hogyan ment végbe ez az egész esemény, mely oly nagy fontosságú a mi vidékünkre nézve. Egy felbérelt áruló óvatos vezetése alatt sikerült az Ingwätepärtiak ruhájába öltözött katonáknak egészen Ingwäte-hez jutni, őt azonnal letartóztatni, mivel már csak egy nehány embere volt. Ez ma délben történt 1!! Mivel azonban nem lehetett őt teljes biztonságban ide Haimeng-be hozni, mert még sok titkos párthive van, azért a katona­ság Haimengből egyenesen Czákhu-ba indult, a hol még egy néhány nappal ezelőtt Ingwäte a mi kis kápolnánkat veszélyeztette és a hol ma ő fogva van. így fogják tehát az ősz félig vak és teljesen lesoványodott rablót és alkotásainak nagyobb arányokban való kul­tiválása. — Csakhogv ehhez kiváló színészek, nagy körültekintéssel szervezett erős társu­latok volnának szükségesek, a miknek azon­ban híjával vagyunk. — Klasszikus darabot inkább sehogysem, mint rosszul játszani, mert ily előadások meghamisítják az Írónak alakjaiba öntött szellemét, félreismertetik czéljait, helytelen felfogásra vezetik a nézőt; a fenséges eszmék elsilányulnak a kontárok ajkain és mozgásában. -— Nagy gondolatok tolmácsolásához tanult és biztos Ítéletü fők, istenadta tehetségek kellenek. Különben a tartalom ellaposodik, a dikcziók fárasztókká és unalmasokká válnak ; szavak, jellemek és cselekvések a helyett, hogy egymást tá­mogatva fokozott hatást hoznának létre, el­lenkezésbe jönnek s érthetetlenekké lesznek. Az eszmék és érzések, melyeknek a tény­leges megtestesítés által még jobban meg kellene világosittatniok, elhomályosulnak. Ez pedig annál nagyobb baj, mert színházlátogatóink átlagában nincs meg a miveltségnek azon mértéke, mely az előa­dást nem tekintve, a klasszikus darab élvez- hetésének föltétele. A mi az ily műalkotások megértésére a nagy közönségből hiányzik, azt kellene e színpadnak pótolni a közvetlen megjelení­tés által. Ha ez nem történik, úgy a fárad­ság hiába való volt, a közönség elégedetlenül és kedvetlenül távozik. — S épen ilyenek a mi mostani állapotaink. Ez az oka, hogy színpadjainkon a klasszikus múzsa csak nagy ritkán s ekkor is csekély hatással jelenik meg. Helyette a könnyed formák, operettek, vaudville-ek bohózatok, sokszor biz’ silány férczmüvek néha komolyabb törekvést mutató darabok kerülnek forgalomba, melyek legjobbjának hatása sem mérkőzhetik azonban egy klasz- szikus mű eszthetikai benyomásaival. A kevésbbó miveit Ízlésnek, a túlfeszí­tett idegességnek inkább megfelelnek az érzékcsiklandozó apróságok, az egység nélkül szűkölködő s az érdeklődést folyton más-más irányba terelő képsorozatok, a gyorsan lepörgő cselekvónyek, a sziporkázó élezek. A cseké­lyebb értékű művek hiányait igazgató és színészek is érezvén, gyakran üres szellemes- kedéssel, a ruhák pikántériájával s a hely­E T I S Z L E“ (44-ik számú forradalmárt erős katonai födözet mellett a kivégeztetós helyére vinni vagy ide, vagy pedig Csekiáng fővárosába. így lesz vége eme félelmetes rajongó dicsőségének, a ki magát arra érezte hiva­tottnak, hogy Chinában az igazi Isten oltárát s a mostani uralkodó családnak trónját meg­semmisítse . . . Hol valósultak meg a neki adott jöven­dölések, melyek szerint ő fogja elnyerni a császári méltóságot, a szerencse csillagát és China sárkányát saját testében fogja bírni ? ^ Ezzel a sietve irt levéllel teljesitem abbeli Ígéretemet, hogy hőn szeretett hazámat Magyarországot értesíteni fogom a pogányság, az eretnekség és a chinai szociálizmus fölött kivívandó győzedelmünkről. Hosszabb levelemet már megírtam, de ezt az örvendetes hirt Ingwäte és Ingwätling elfogatása felől okvetlenül még hozzá kellett csatolnom. Nemde, aki Istenben bizik, nem csalat­kozik!? Könnyezem, ha arra gondolok, hogy mily csodálatos módon mentetett meg mis­siónk és életünk ezekben a válságos napokban! Jézus Szive őrködött fölöttünk és Mária zetek frivol szczenirozásával igyekeznek azokat kipótolni, a mi a közönségben azt a köztudatot szüli, hogy a színházba járás nem való egyébre, mint egy-két órának nevetés­ben és kellemes izgatottságban való eltölté­sére, mélyebb benyomások megőrzésének szüksége nélkül. Az ez irányban fejlesztett Ízlés és felfogás ismét visszahat, a színpadra, mely még inkább alkalmazkodni törekszik, s szinpad és közönség ezen kölcsönös egy­másra hatásában veszt mindegyik ; amaz Ízléséből, emez értékéből. Ez egyik fontos ok, hogy a miveltebbek, az értelmiségi osz­tály, melyet nem elégít ki a színes selyem harisnyák látása, hanem nemesebb élveze­tekre vágyik, másfelé fordul. De van még másik ok is: a színháznak egyéb szellemi mulatságok árához mért aránylagos drága­sága, a mi szintén különösen az értelmiségi pályán működőket vonja el tőle, pedig ép ezeknek gyakrabbi látogatása emelhetne és emelne is annak szellemi nívóján. A miből azonban egy ily három tagú család a neki megfelelő helyről egy előadást végig nézhet, abból egy nap megélhet, a mi a mai viszo­nyok között mindenesetre tekintetbe veendő. A pénzarisztokráczia, mely anyagilag legtöbbet tehetne és számitana, sokkal cse­kélyebb jelentőségűnek tartja a szinügyet, hogysem vele törődnék s állandó színház­látogató vagy bérlő lenne. íme a két legfon­tosabb elem hiányzása. Megmarad színházlátogatónak a jobb- módú iparos-és kereskedő-osztály, a kiktől maguktól azonban végre is nem telik annyi, a mennyi egy jó társulat összes szükségle­teit fedezhetné. — Következik a színész életföltóteleinek hiánya, művészete iránt való lelkesedésének csökkenése, elkedvetienedóse ; következnek a rosszabb előadások s a kö­zönségnek még nagyobb mértékben való megfogyatkozása. íme a kölcsönhatásnak ismét egy újabb mozzanata, mely szintén a sülyedés felé vezet. Hogy lehet ennek gátot vetni? Ki törje meg a jeget ? Ki segíthet ezen? Itt mégis csak a pub­likumra kel! hivatkoznunk; neki kell meg­tenni az első lépést. — Ne keveselje az a gazdag dsentri vagy tőkepénzes a szinmű­vészetet ; ne sajnáljon elvenni néhány fala ­___________ 3 által 1899. augusztus 16-án Ingwäte-t tönkre tette halaira mák tetőpontján Uangnä-ben. Omnia per Mariam ! Wilfinger József apóst, hithirdető. Az a másik mama, Sokról nem tud az ember a világon. Ki tudja azt, hogy nekem két anyám s szám­talan testvérem van. Most azonban nem aka­rom ugyanis lelkiismeretem terhelni — el­árulom az egész dolgot. Az egyik anyám az édes anya, aki szült, dédelgetett, ápolt, ne­velt, gondozott, jó tanácsokkal látott el, de soha bennem nem bízott, bármit mondtak is felőlem, azonban midőn eljöttem, mégis megsiratott. A másik mamát nem is tudom hogy nevezzem. Édesanyának nem nevez­hetem, mostohának szintén nem, legjobb, ha nemzetközi mamának nevezem el. Igenis ő jelenleg magammal együtt öt gyereknek nemzetközi anyja. A fiú gyermekek közt a legfiatalabb ón vagyok s a szellemes mama magyar gyedeknek keresztelt el. Sorban utánam Leó testvér következik. Hamburgi gyerek, erős sociálista, alkalmi költő (nem

Next

/
Thumbnails
Contents