Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-10-04 / 40. szám
H _E T I SZEMLE“ (40 ik szám.) is tennője, az érzékiség került a színpad oltárára, grimászok által hirdetik a morált s mély tanulságok helyett kaczaj és taps lett a czól. Erről irta a franczia Bonald : „A színház finomítja a modort, a társalgást, rontja az er- kölcsiséget.“ Ezért vonult vissza Racine 38 éves korában a szini dicsőség sikamlós ösvényéről s ezért mondta fia, szintén drámaköltő: „A szinmüirók nyilvános móregkeve- rők.“ Gutzkow, Veuillot nagy tekintélyű, elitélő bírálatait nem is emlitem. A szinpad az eszme Golgothája és Ha- keldamája. A színészet hivatása volna Ízlést teremteni, nevelni, szellemi fensőbbséggel magához emelni a tömeg meddő gondolkozását, lankatag képzőimét, köznapi Ízlését. Ehelyett a mai Thespis beáll rabszolgának, ki odaadja magát teljesen gazdája szeszélyének egy futó mosolyért, olcsó tapsért, egy pár fillérért. Különösen a vidéki színészeket szokták hibáztatni e tekintetben. A megélhetés szüntelen gondjai oda kényszeritik a direktort, hogy meghajoljon a léha tömeg szeszélye előtt s feláldozzon jó Ízlést, erkölcsöt, minden nemest, csakhogy megtöltse a kasszát pénzzel, a nézőiért tapsoló publikummal. A határozott tehetséggel biró, nemes ambiczióval induló ifjú színész e vergődésben elveszti pályája irányát s a helyett, hogy ideáljait megvalósítaná, a helyett hogy fölfele törne, csúszik a földön s alkotó művész helyett lesz kenyérkereső napszámos, öntudatos nagyság helyett féltékeny szájhős s ünneplésünk hőse helyett mulattató bohóczunk. A közönség kritizálva megy haza a színházból s arról szó sincs, hogy színház után nyugodtan tudja végezni esti imáját, ha ugyan szokott imádkozni. Ne tessék mosolyogni ezen a ritka betűkkel szedett két szón'; sok becsületes jó embernek este nagyobb boldogság és megnyugvás az imádság, mint a legzajosabb vendéglői mulatság. Minő a mi álláspontunk ez uj szini- idény kezdetén ? Megmondom. Mi a jó színházat szeretjük és nagyra becsüljük. Az élet egyik gyorsan nevelő iskolájának tudjuk azt, melyben a közvetlen cselekvény — mondhatnám — a személyes tapasztalás erelyével hat. Mi a hivatásos színészeket nehéz, folytonos szellemi munkával foglalkozó, müveit embereknek ismerjük, kik az önfeláldozó küzdelem közben az ihlettség csillagkoszoru- jával állanak előttünk, méltóan tiszteletünkre, csodálatunkra. Mi a sikerült színmüvet a költői genie legkiválóbb, legtanulságosabb, leggyönyörűbb alkotásának tekintjük, mely egyesíti magában az eposzt, a lyrát, megjelenti az eszményt, valósággá varázsolja a képzeletet. Mi Rakodczay Pál direktort, mint a vidéki színigazgatók legderekabhját ismerjük, ki komoly gondolkozásával, a ledér közszellemmel daczolni tudó lelki erejével, a halhatatlan Sliakspere ideáljaiért lelkesedő fenkölt Ízlésével szerzett magának országos nevet; ki distingválni tud a komikum és a komisz közt; ki Prielle Kornéliáról irt remek könyvében maga megrója azon színészeket, akiknek „nem az alkotás, hanem az egyszerű kedv, az érdek a vezérük.“ Mi nagy bizalommal, érdeklődéssel, örömmel nézünk az uj idény elé, mely sok kedves estével biztat, részvétkönyeket, üdítő mosolyt Ígér. Mi nem kritizálni, hanem szórakozni, eszméket nyerni megyünk a színházba s e lap hasábjain sem a kritikus fog azokról megemlékezni, hanem a lief evens. Ünnepi megnyitó beszéd, tartotta a kőrösmezői „Nemzeti Szövetség“ alakuló gyűlésén, szept. 17-én Hónalj István kőrösmezői ple'bános Nagyságos központi kiküldött Alelnök ur, Tekintetes nemzeti szövetségi alakuló közgyűlés, mélyen tisztelt Vendégeink! Nekem jutott, a szerencse, hogy a mai nagy nap alkalmával, mely Kőrösmező jövőjérenézve márcsakamagunk elé tűzendő nagy czólokat s a nemes szándékot tekintve is messze kiható jelentőséggel bir, — amint azt a programm indikálja — ünnepi megnyitót tartsak. Vállalkoztam e nekem szánt szerepre két okból. Először, mert mint ember természetszerűleg rokonszenvezem azokkal a nagy eszmékkel, amelyeket a nemzeti szövetség zászlójára irt. Másodszor, mert mint magyar hazafi és magyar pap magyar népünk és és nemzetünk érdekében mindent megtenni és semmit el nem mulasztani hazafiui és lelkészi szent kötelességemnek ismerem. Már pedig mindent megtenni a magyar nemzeti szellem felélesztésére, ébrentartására és megerősítésére; és semmit el nem mulasztani, ami a magyar nép szellemi; erkölcsi és anyagi jólétéhez vezet; ez a nemzeti szövetségnek legnagyobb általánosságban kifejezett programmja. íme, ezeknek az indokoknak az alapján állok én itt Önök előtt. És ezekben az indokokban már benne foglaltatik az, amit nekem ez alkalommal mondanom lehet és kell. Mindenekelőtt azonban, azok után az üdvözlő szavak után, amelyek már elhangzottak, én is a legszívesebben üdvözlöm Nagyságodékat mintáz országos nemzetiszövetség ügyének fáradhatatlan bajnokait, kik eljöttek ide hozzánk, az ország e végvidékére is, hogy a magyar nemzeti kultúrának, a társadalom helyes irányú sikeres együttműködésének s a nép érdekében álló minden irányú hasznos mozgalomnak mint any- nyi más helyen, itt, a magyar Sveitzban is gócpontot teremtsenek. Két indokról tettem említést, amely beszédem tárgyát meghatározza. Az egyik az általános emberi szempont, mely szerint-vala- mint minden más eszmét úgy a nemzeti szövetkezetek működésének megjelölt irányát s az ahhoz fűződő nagy eszméket is megítélni és felkarolni kell. Ezek a szempontok képezik az elfogadhatóságnak alapját s a sikernek a biztosítékát. És ezek az általános emberi szempontok a .Nemzeti szövetségek eszméjében befoglaltatnak. Mert, uraim, hogy csak egy-két pontot és elvet érintsek, az országos nemzeti szövetségnek nyilván vallott programmjából, emberi természetünknek alapvonása pld. a társulási ösztön, mely, mig egyrészről egyéni tökéletesedésünknek gyökere, másrészről fen- tartó eleme a családnak, a társadalom boldogulásának épugy, mint minden közhasznú tevékenységnek. És erre van bazirozva valatusának Respighinek vezető kezei alá, a melyekre Mezzofanti cardinális korában is áldással gondolt. Két férfiút kell itt megemlítenünk, kik a két első idegen nyelvben voltak Mezzofanti mesterei, az egyik a svéd Thiulen, a másik a spanyol jezsuita d’ Aponte, a ki vele a görög nyelvet annyira megkedveltette, hogy elsajátítván annak minden dialektusát, az összes nyelvek között, melyeket megtanult (80 fele jár számuk) erre legnagyobb súlyt fektetett elegan- cziája, hajlékonysága miatt s folyékonyan sőt grácziával beszélte azt minden szójárásával együtt, a zsidó nyelvből Olivieri adott neki leczkéket. Mekkora volt emlékezeti ereje, mutatja az a körülmény, hogy egy 'alkalommal Chrisos- thomus „A papságról“ Írott müvének egy fél oldalát görögben egyszer elolvasta s hiba nélkül elmondta. Az Istentől nyert tehetség mellett Mezzofanti rendkívüli szorgalmat fejtett ki, úgy, hogy a folytonos munkában egészsége is megrendült, orvosi tanácsra pihenni kellett, mig visszanyerte elvesztett erejét. Papi pályára vonzotta szive s a theol. tanulmányokat nagy sikerrel végezte Bolognában, szülő városában, Ambrozi Joachim vezetése alatt. Minden tárgyat úgy tudott, mintha Mezzofanti életéről sokan Írtak folyóiratokban és könyvekben egyaránt. Én Monavitot, Pistolezit és különösen C. W. Russellt olvasgattam. # Mezzofanti József, Gáspár 1774. szept. 19-én született Bolognában. Szülei szegény- sorsuak valának. Atyja kőműves ipart űzött. Kevés műveltséggel, de annál több józan észszel, éles látással birt és kitűnő, áhitatos kereszténynek ismerte mindenki; anyja Dali’ Olmo leány volt, finom müveit lelkű, érzésű nő. A Mezzofanti család népesnek mondható, de a sok gyermek közül a későbbi bibornoknak csak egy leány testvére maradt életben, ki mint Mi- narelli Lajos felesége szintén több gyermek anyja lett. A bíboros gyermekkorából kevés adat maradt reánk, s a mit tud Russell is, Mezzofanti unoka öcscsének Minarelli lovagnak utján tudja. Minarelli elmondja, hogy a tanuló, kis tehetség az elemi iskolák bevégzése után Cirotti áldozár gondjai alá került, ki a gyermek atyját a további felsőbb iskoláztatás eszméjének megnyerte, mivel a fiú fényes tehetségei már jelentkeztek. így került ő a sevlopi (scuole pie, de nem a Calasantius, hanem a Fiamnelli-féle) praefeccsak azt tanulta volna egyedül. Ezen időben kezdte tanulni Görres szerint az arabot, melyet idiómáival együtt jól beszélt és a nehéz koptot. Nem hanyagolta el azonban] a modern nyelveket sem. 1797. szept. 23-án pappá szentelte Gio- vanetti biboros-érsek. Már felszenteltetése előtt meghívást kapott a bolognai egyetemre (Bononica docet) az arabs nyelv tanárául. Professori székéből azonban elbocsátották a francziák, mert ő, ki a pápai souverenitashoz leikéből lojálisán ragaszkodott, az esküt a bitorló kormány kezébe letenni nem akarta. Szegény káplán lett. Az 1799-i arebbiai ütközet után az osztrákoké lett Bologna. Ezen időben tanulta meg a német, magyar, cseh, lengyel nyelveket és összes szójárásaikat. A magyar nyelvet, mint melodikust, kedvesen hangzót, de egyszersmint erőteljest nagy előszeretettel kul- tiválta s sokszor megesett, hogy a magyarokat, kik vagy nem vagy csak rosszul beszélték saját anyanyelvűket, gyönyörű folyékonyságu correct magyar beszédével lefőzte s kiemelte, hogy a magyarok nem ismerik a nyelvükben i ejlő drága kincseket. 14 nap alatt megtanulta a sardiniai nyelvet. Görres mondja, hogy páratlan szorgalom-
