Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-08-02 / 31. szám
9 „H ETI S Z E M L E“ (31 -ik szám). Ne menjen tehát lépre senki, várjon nyugodtan, egy néhány hét múlva feltűnően emelkedni fog a gabona ára. Petöfi-ünnepély Szatmáron. Szatmár sz. kir. város a nagy költő dicső emlékezetéhez és önmagához méltóan vette ki a maga részét azokból a nagyszabású ünnepélyekből, melyeknek zajától viszhangzott az elmúlt vasárnap az egész ország. Szatmáron a Petőfi ünnepet a Szatmári Kölcsey-kör rendezte s ' ünnepi szónokul a bpesti Petőfi társaság részéről Rákosi Viktort nyeite meg. Rákost Viktor a múlt szombat esti gyors vonattal érkezett városunkba s a vasútnál a kör küldöttsége s nagyszámú közönség éljenzéssel fogadta. A Kölcsey kör nevében Dr. Fechtel János titkár üdvözölte, a mire Rákosi válaszolt. Másnap vasárnap az egész város ünne- pies arczczal zászlódiszt öltött s 11 óra felé a testületek zászlóik atatt, a nagy közönség ünnepi ruhában tódult a sétatérre, a hol az ünnepség színhelye volt. A sétatér keleti oldalán volt elhelyezve az emelvény. Az emelvény háta mögött zászlók, virággyrlandok és szőnyegek között volt látható a dicső költő. Petőfi Sándor képe. A lobogó körül 2—300J ember hullámzott nők és urak egyaránt a városi inteligencia a társadalom minden rétegében képviselve volt, V4I2 felé jelent meg a dobogón a polgári dalkör s a hym- nuszt zengette; utánna Dr. Fechtel János a kör nevében a következő lelkes és szép beszéddel nyitotta meg az ünnepséget: Tisztelt ünneplő közönség! A mai napon, midőn az egész magyar nemzetnek szive lázasan dobog; midőn az egész magyar nemzetnek lelke imaszerü fohászban emelkedik a nemzetet védő Gondviselésnek égi birodalmába; midőn a lezajlott dicső és hatalmas múlt heves erővel tánaad fel sírjából, eli- bünk lép és az ünnepelt édes dalnok felettünk lebegő gloriás szellemével hozzánk szól, beszél s lelkűnkkel a lelkesedés szárnyain a magasba emelkedik: csoda-e, hogy Szatmár szab. kir. város, — a mely harczokban, véres tusákban századokon keresztül sziklaszilárdan állott, erejét jóbarátnak és ellenségnek egyaránt büszkén hirdető és ha kellett, velük érezteté, békében a nemzet anyagi és erkölcsi haladásának, közművelődésének, közboldogulásának töretlen földjét áldozva-fáradva törte, töri és jelszava mindig egy volt: Előre ! — sőt magára hagyatva is mindig magasabbra emelkedett önmagától, mint a gondozó anyától megfosztott, de ős erejében bizó óriás most, midőn az egész ország ünnepel, Szatmár szintén áldozni kivan azon a nagy nemzeti oltáron, melyen a nemzetnek aprajatisztes perszóna kegyébe, miszerint, ismerőseim és kebelbarátaim irigy szemekkel kezdtek reám nézni..Nem tagadom, hogy többszöri érintkezés után azt vettem észre, hogy Kropacsekék még se oly visszataszító alakok, mint a minőknek az ember az első pillanatban gondolja. Felfedeztem, bogy bizony derék, becsületes emberekkel van dolgom. Nem sokára egész otthonosnak éreztem magam közöttük, per bácsi és néni beszélgettem velők ; viszont ők is vonzódtak hozzám. Sikerem titka abban rejlett, hogy a végletekig alkalmazkodtam hozzájok. Az öreggel, bár szenvedélyes politikus volt, soh se beszéltem politikáról; a néni híradásait tiszteletteljesen vettem tudomásul s kávéztam vele száz egyig. Természetes, hogy ő ez utóbbi manipuláczióban rokonszeuvet fedezett fel, valójában pedig úgy áll a dolog, hogy én is szenvedélyes kávézó vagyok, miután alkalmilag az egy hetes kávét is bekebelezem. Egy Ízben fájdalom telj esen kezdet t panaszkodni a kedves néni: — Jó fiatal uram, érzem, nem sokáig élek már. nagyja a büszke Krivántól kezdve a ködös Hargittáig szítja a nemzeti kegyelet hála tüzét: csoda-e, hogy az országszerte felhangzott dicsőítő hymnusokba bele akarja zengeni a maga diadali énekét is ; csoda-e, hogy Petőfi Sándort a langleikű költőt, szabadsághőst, itt ezen a helyen, ezen pillanatban megünnepelni kívánja? Ez nem csoda, t. közönség, ez hazafias kötelesség ! Nagy örömünkre szolgál, hogy a budapesti Petőfitársaság e kegyeleti ünnepélyre egyik legkiválóbb tagját, az országnak egyik legkitűnőbb íróját, a mi kedves barátunkat, Rákosi Viktort (éljenzés) küldte le s midőn e helyről a Petőfi-társaságnak a Kölcsey-kör nevében, a mely ezt az ünnepélyt rendezi, köszönetét mondok, az ünnepélyt megnyitom és a szót Rákosi V. urnák ezennel átadom. (Lelkes éljenzés.) A megnyitó elhangzása után Rákosi Viktor mondotta el nagyhatású és nagyszabású beszédét, melyet bő kivonatban itt közlünk. Tisztelt ünneplő gyülekezet! Ne lássak könyet a szemben, ne lássak szomorúságot az arczokon: zúgjanak a harangok, de nem a termetesre, hanem a feltámadásra, mert mi nem a halálnak, hanem a halhatatlanságnak évfordulóját ünnepeljük. Ötven esztendővel ezelőtt elesett Petőfi Sándor, Magyarorszagnak és talán a világnak legnagyobb költője: elesett úgy, a hogy megálmodta, a hogv megjósolta, a csatatéren, hazájáért, s „holt testén át a fújó paripák száguldottak a kivívott diadalra, s ott hagyták őt összetiporva'1. Milyen esés volt ez barátim! Elestünk mind az egész nemzet és véres ármány kérkedett felettünk. Es ebben a pillanatban megremegett a föld, nem az orosz ágyuk dörgésétől, hanem, mert Petőfi véres teste dobbanva zuhant rá: egy óriás esett le, egy üstökös csillag futott le az égről és abban a perczben a feháregyházi erdőben egy pacsirta dalolva szállt az ég felé, mintha a holt költő lelkét kisérné a végtelenségbe, Az a buta kozák, a ki Petőfit megölte, nem sejtette, hogy egy templomot rontott le, tele istenségekéi. És azon a kis helyen, melyet a kozák lándzsája a költő szivébe ütött, ő bevonult a halhatatlanság birodalmába, és abban a sáppadt holttestben, melyet másnap az oroszok egy jeltelen sirgödórbe dobtak, a magyar nemzet legnagyoab dicsősége tűnt le. T. ünneplő gyülekezel 1 Talán a kegyelmes Isten irgalmasan cselekedett, mikor örök homályt bocsátott Petőfi Sándor szemeire: nem engedte neki megérni hazája bukását, hiszen talán a szive szakadt volna meg sezgénynek; igy talán utolsó gondolatát az a tudat édesítette meg, hogy talán a nagy függetlenségi harcz végre is a magyar nemzet győzelmével fog végződni, és abban a gondolatban boldogan halt meg. Pedig akkor már a végzet sötét szárnyait ott csattogtatta hazánk felelt. Vigasztaltam, hogy hiszen a ki elélt kilenczven évig, élhet az még százig is. — Öreg vagyok az igaz, nagyon öreg — válaszolt nagy meghatottsággal — de azért mégis szeretnék élni, hiszen olyan szép ez az életi Szegény Ferkóm 1 Mit fog csinálni nélkülem? Oh édes Istenem! — Ugyan ne legyen már olyan gyermek, nénikém; hiszen amint látom viruló egészségnek örvend, minek bíbelődik ilyen rémes gondolatokkal ! — Hja, tudja — kilenczven év nagy dolog; kevésnek adatott meg. — Aztán megeredtek könyei. Szegény öreg! Megsajnáltam. Úgy látszik előérzete nem csalta meg, mert harmadnapra egy meghűlés következtében ágyba-fekvő beteggé lön. A jó Kropacsek kezeit tördelve, siró hangon fogadott, midőn a felebaráti szeretet szavát követve a beteget meglátogattam. Hiába ! A legnagyobb roszat is megszokja az ember s utóljára nem esik neki jól, ha a megszokott rosztól el kell válnia. így volt Kropacsek is. Tőlem telhetőleg vigasztaltam az egyiket is, a másikat is s aztán gyöngéd módon ajánlkoztam, hogy szükség esetén 1849. jul. 31-én két héttel Világos előtt 9 oldalról nyomult az ellenség hazánk közepe felé ! a Maros csöndes völgyeit kozák hordák diadalorditásai verték fel, a legmagyarabb vízben, a Tisza vizében, cserkesz lovasok itatták lovaikat. Az Isaszegh, Branyiszkó és piskii hid véres dicsőségével megkoszorúzott hősök, lehajtott fejjel, sáppadtan, nyomról nyomra, lé- pésről-lépesre hátrálták az ötvenszeres túlerő előtt, a magyar kormány már Szegedre menekült s napról napra, perczről-perczre szükebb lett körülötte a vasgygyürü, a mely a független szabad Magyarországot igyekezett összeroppan- tani. Ebben a pillanatoan fogadta Petőfi Sándor emelt fővel a halált. Jobb volt szegénynek meghalnia ! T. ünneplő gyülekezet! Én nem beszélek arról, hogy ki volt Petőfi Sándor. Micsoda szerepet játszott ő szabadságharczunkban, mint lehelte bele tüzes lelkét; nem beszélek róla, mint költőről, kinek müveit az összes nyelvekre lefordították, a kinek müveit megtaláltam lent délen, egy szicziliai gróf márvány palotájában, és a kinek müveit megtaláltam fent a rideg északon, egy norvég pap szegényes kis faházában. Ilyen költőről felesleges magyaroknak beszélni, nálunk a legnagyobb dicsőség érte, a mi egy költőt csak érhet; örökre kihűlt ajkairól a nép lekapta dalait s szerte szét az egész országban énekli, és építhet valaki itthon akarmicsoda palotát, telerakhatja oszlopokká!, tornyokkal, erkélyekkel, a palota üres marad, ha Petőfi müvei nincsenek meg benne. A kiskőrösi szegény mészáros fiából király lett, a kinek trónja előtt az összes nemzetek meghajolnak s a kinek trónját so’hse fogja semmi földrengés fölforgatni. T. hallgatóság ! Ünnepet ül ma Kis-Körös, hol Petőfi Sándor született, ünnepet ül Budapest, hol a „Talpra magyar“-t megírta s először elszavalta, ünnepet ül Segesváron az ország, hol Petőfi a kozák paripák lábai alatt nemes lelkét kilehelte, ünnepet ül az egesz ország, nincs tán város és falu, hol meg ne emlékeznének róla. És méltán ünnepet ül Szatmár, mely a szerelem édes szavú dalnokának a leghatalmasabb szárnyakat kölcsönözte. Szatmár, Nagy Bánya, Nagy-Károly, Kohó, Erdőd, Nagy-Maj- thény e vármegye területén mind megannyi határoszlopok Petőfi halhatatlanságának utján. Petőfi jelszava volt szabadság, szerelem: két tüzoszlop lobogott hatalmasan az ő szivében, az egyik a hazaszeretet, a másika szerelem lángja és a szerelem lángja e vármegye területén lobbant fel benne, itt ismerkedett meg Szendrey Júliával. Ez a vármegye szépségeivel különben is megihlette a költő lelkét. Itt terülnek el bájos változatban kalászos rónák, szép völgyek és égbenyuló hegyek, ez a vármegye a összekötő kapocs Erdély es Magyarország közt; egyfelől ide benyúlnak a nagy alföldi rónák, másfelől e vármegye benyuiik az erdélyi határhegyek elhívom a jó nénihez a papot is, mihelyst kivánni fogja. Nehezen tudtam tőlük elválni ; tudja a jó ég, féltem a gondolattól, hogy az én kávés nénikémet el kell veszítenem Eszembe jutott a sok jé kávé és kávé. Másnap 10 óra tájban délelőtt lihegve rontott be hozzám egy fiú —- tiszteletbeli inas volt Kropacseknól. — Tessék jönni, de azonnal! — Hová ? — Hát Kropacsek úrhoz. — Talán baj van ? —- Tudom is én. De tessék jönni, a téns-asszony mondta. — Dehát minek hivat? Nem mondta neked ? — Nem tudok én semmit — hanem azonnal tessék jönni! Mit volt mit tennem, vettem legdíszesebb kabátomat s indultam. Útközben borús gondolatokkal voltam elfoglalva; felmerült előttem az az eset, hátha a néni haldoklik s az a ficzkó ahelyett, hogy tudatta volna a pappal a néni gyónási szándékát, ijedtében elfeledte küldetésének czólját s ki tudja, hátha a nénit már végsőkön fogom találni? Szemlesütve s oly komolyan lépkedtem,
