Hetikiadás, 1940. január-december

1940-02-14 / 7 [1526]

Fratye Tógyor ORSZteS LEVÉLTÁR Irta: Kisigmándi Géza Együtt faragtuk a nyikorgó padu tanyai iskola minden fából készült berendezését, do nár az olső napokban észrvctettük, hogy a tanitó ur különös elbánásban részesiti az én kedves barátimat,' amióta az oszenre e» lékszen, nindig együtt játszadoztunk, de buksi IGTénben csak az iskola küszöbének átlépése után vert fészket az a rettentő gondolat, hogy Tégyer, a kedves f eket e-1hajú oláh fiu esze kereke nem forog olyan gyorsan, nint a" mienk.Csak akkor kezdtem figyelgetni, Iiogv non cinéig arra iolel, amit kérdeznek tőle ós összekeveri a magyar szavakat az oláhval. Nagy-nagy kiábrándulás veit ez a felfedezés és szegény jé édesa- ' nyán arcara non nost is emlékszem, amikor sokatjolelntően nagyarázgatta, hogy non kell törődni az ilyen esettel, hanem csak szeressen ezután is a kis Tógyert. - Majd kinövi ezt a fogyatékosságát - mondotta - és akkor neked kell igyekezned, hogy meg ne előzzön a tanulásban. Hát nen előzött neg. Anikor én nár bont a városban jártán a főtisztelendő tanár urak gimnáziumába, T^pyer nóg akkor is az első osztály anyagával viaskodott. Nen is jutott előbbre, nert tiz éves korában nár negunta " a betűvetés egyszerű tudományát és kerek-perec kijelentette, hogyanén lépi át többé az iskola küszöbét. Olyan jelien volt, hogy állta a szavát. A ~ jegyző ur, neg az egyik csendőr egy ideig vackolé&ott nég, de anikor neg-^ hallgatták édesapán vólenónvét is, elcsendesedtek. Tégyer lassanként hozzá nőtt a hyájnos*. Majdnen kétszáz lúhct terelgetett evek hosszú során át a határban* Négy-öt pulija őrködött a rendre, maga pedig faragta a"furulyákat ós fújta azokat a keserves izü, örökké sóvárgó, ae a reménnyel nindig hadilábon álló oláh dallamokat, amelyek annyira"hozzáillenek a vezérürü tompa kolomjának recsegéséhez, a kis bárány idétlen bevetéséhez ós a párját kereső szélkiáltó nadár rikoltásához. Nekem, neg a többi hasonló korú fiúnak nár pelyhedzett az állunkon" a legénytől!, de Tógyer arca legfelébb annyira ütött el a gyermekkoritól,• nint a napos csirke selymes piheje az őszibarack bátortalan hamvasságától, Hanen arról nem szokott le, hogy befogja a magafaragta kié kocsiba a hátai mas ürüket ós ne nyargalásszon velük á lankás'hegyoldalon. Még szántalpat is barkácsolt a takaros kis alkotmány alá ós télén ezzel a fogattal hajtőit le az akoltól a majorba a szenes takarmányért. ; Hanen a lelke, alig nyiladozó értelme bizalmatlanná tette. Hetedikes voltán, amikor a karácsonyi szünetben nem ismert meg. * - Domnu tekintetes ur- csóválta a feját - nen tudom^ kivel beszélek. • Hosszú időbe telt, amig megmagyaráztam neki, hogy regi kenyeres pajta sa áll előtte. - Einye}binye - csóválta bozontos busa fejét - de a kisurfinak nen volt bajusza. Hiszen nekem sincs... ' * Általában kevesebbet beszólt magyarul. Ha kérdezték, oláhul felelt. Fent a Söverjes bokrai között, vagy pedig a Rézmál napsütötte legelőjén" nem egyszer tetten értük, anikor magával beszélgetett. Gyönyörűséges ne-" siket mondott fólnapszánba az öreg pulinak, de az sem zavarta, ha valane-" lyik kezesebb juh telepedett le előtte és csöndes kórődzés közben hallgatta hol elhalkuló, hol neg kitüzesedő szavait. Z Csaba királyfiról, a törökver jó nagyerejü Kinizsi Pálról, Hamupipőkéről, az álruhában utazgató IPtyáa királyról, az elrabolt leányt megmentő Szent László királyról álmodta a szépséges ós együgyű meséket. Ugy csörgedezett ajkáról a szó, akár a Vékonyór vize, amikor kiszabadult' a Söverjes /Folyt.köv./