Hetikiadás, 1940. január-december

1940-09-25 / 39 [1526]

.szeptember 25. F. e ti k i a d á s. K szekció 4,oldal. 39 9 szám /Bagye Juon folyt,/ Inkább hallgattak, mint beszélgettek, A hadnagy f jo előrebillent, ^ma-jd ráborult kot izmos karjejra ós elaludt. A kot örog meg szinte halkitott iélekzet­tol lostc minden megmozdulását. Abban állapodbak meg, hogy hajnali ötkor felób- ­rosztik. Mire megmosakodott, Juon már ott alít a felnyergelt lóval az ajtó eló'tt. Mintha a szive szakadt volna ki a kot szülőnek, amikor a lé^dobogása bele­keveredett a reggeli vihar zúgásába^ mert elszakadt tőlük a fiuk is. Még alig^ülte'k le a kényelmes karosszékbe, amikor goromba cláh beszéd szű­rődött be hozzájuk, - Itt nem volt senki - erősitgette határozottan az öreg román^gazda,-Nem láttam sem lovat,^som hadnagyot a székelyek közül. Elhihetitek, ha ón mondom nek- ­tok az öreg Marosán Juon t/ - Hazudsz vén disznó! -ripakodott rá durván a^román katona, aki zseblámpá­jával vizsgálgatta az udvar havas latyakját,- Itt ló járt nemrégiben. Te magyar s 20 X^CA. # # 9 ! - Érts 3zót ember - csitította Juon a^dühösködőt,- Elszabadult a másodfü csikó, nemrégiben vezettem vissza az istállóba, Menj csak a nyomán, ha nom óg ki addig a lámpásod... ^ohány^pillanatnyi f csend követte a merész kijelentést. Tüske Elemér ,meg a felesége kővé meredten várta, hogy sikerül-e az ügyes csol? Y?.gy talán a drága jó Juon csak időt akart nyerni, hogy addig elmenekülhessen a gyerek,,,? Éktelen káromkodás ós tompa "Horgos vágta kottó a bizonytalanságot, A jöve­vények lóra kaptak ós elvágtattak. r Bágye Juon meg az obedlő díványán lehelto ki lelkét. Meleg piros^ére bősé­gesen csordogált, pedig vékony szurony ütött keskony rést csontos mellén,,. Azóta huszonegyszer nyílt ki a virág a sirján, melyet Tüske Elomórnó gon­dozott és öntözgótott a könnyeivel. Most szeptember hatodikán-azután egy egész honvéd zászlóalj vonult el dísz­menetben Bágyo Juon sirja előtt, A dunántúli legények tudták, hogy Tüske András őrnagy ur ezzel rótta le háláját egykori Örog cselédjük önfeláldozásáért. Azóta szabad magyar ""földben pihen Marosán Juon és közvetlen mellette Tüske Elemér te­kintetes ur.., Hull a falavél . Tépi a szól a fákat és cibálja lö róluk a sárgult levelet. Az őszi fonnya­dás savanykás illata terjeng mindenütt. Megnyúltak az árnyékok, hűvösebbek az éj­szakák ós egyre^késnek a hajnalok, Hasztalan iparkodik a nap meleg sugarával eny­híteni az elmúláson, reggelente uor csillog a "tarrá vedlett ágon es az őszi fu­vallatban göcsös, lomha^környálon úszik el tőlünk a nyár. Ezen a nyáron kevés jót ka.ptunk» Mintha megnyúlt volna a tavasz és beleve­szett volna az őszbe. Alig élvezhettük a derűs.napok uj életre serkentő erejét, A termésünk is sínyli a napfény hiányát. Amit a tel kegyénlen hidege elrabolt ős elpustitott, nem pótolta a forró fényözön, mert alig-alig .akadt olyan napunk,a­melyről azt mondhatjuk, hogy nem zúdított a nyakunkba hideg, ludböröző esőt* Uan gazdagodtunk a nyáron és nem mehetnénk nyugodtabb szívvel a tói elé, ha a történelem kérlelhetetlen igazságossága nom nyilatkozik meg Isten kegyelmében. Kevesebb lett a betevő falatunk, megakadt megszokott dolgost) életünk roboton egy­hangúsága, de közönséges mértékkel ki sem fejezhető módon meggazdagodtunk. Ez a zivataros, hűvös és kellemetlen nyár meggyarapitotta az országunkat. Megszapo­rodtak azok / a magyarok, akik egy ütemre elnök, egy célért feszül az izmuk, akik negyed évszázados megpróbáltatás alatt terelődteK össze olyan hatalmas erővé,a­mely már meg tud állni a maga lábán és nem fél az ujabb megpróbáltatástól, Tójoi a szól az országokat, recsegteti az örökólotűnek veit birodalmakat, de mi az ószi elmúlás savanykás illatában az uj magyar élet tavaszát orozzuk. Ez ass oka annak, hogy nem félünk a szigorúnak Ígérkező téltől sem, KG-

Next

/
Thumbnails
Contents