Hetikiadás, 1940. január-december

1940-09-25 / 39 [1526]

.szeptember 25. F. e ti k i a d á s. K szekció 4,oldal. 39

9

szám /Bagye Juon folyt,/ Inkább hallgattak, mint beszélgettek, A hadnagy f jo előrebillent, ^ma-jd ráborult kot izmos karjejra ós elaludt. A kot örog meg szinte halkitott iélekzettol lostc minden megmozdulását. Abban állapodbak meg, hogy hajnali ötkor felób- rosztik. Mire megmosakodott, Juon már ott alít a felnyergelt lóval az ajtó eló'tt. Mintha a szive szakadt volna ki a kot szülőnek, amikor a lé^dobogása belekeveredett a reggeli vihar zúgásába^ mert elszakadt tőlük a fiuk is. Még alig^ülte'k le a kényelmes karosszékbe, amikor goromba cláh beszéd szűrődött be hozzájuk, - Itt nem volt senki - erősitgette határozottan az öreg román^gazda,-Nem láttam sem lovat,^som hadnagyot a székelyek közül. Elhihetitek, ha ón mondom nek- tok az öreg Marosán Juon

t/ - Hazudsz vén disznó! -ripakodott rá durván a^román katona, aki zseblámpájával vizsgálgatta az udvar havas latyakját,- Itt ló járt nemrégiben. Te magyar s 20 X^CA. # # 9

! - Érts 3zót ember - csitította Juon a^dühösködőt,- Elszabadult a másodfü csikó, nemrégiben vezettem vissza az istállóba, Menj csak a nyomán, ha nom óg ki addig a lámpásod... ^ohány^pillanatnyi

f

csend követte a merész kijelentést. Tüske Elemér ,meg a felesége kővé meredten várta, hogy sikerül-e az ügyes csol? Y?.gy talán a drága jó Juon csak időt akart nyerni, hogy addig elmenekülhessen a gyerek,,,? Éktelen káromkodás ós tompa "Horgos vágta kottó a bizonytalanságot, A jövevények lóra kaptak ós elvágtattak.

r Bágye Juon meg az obedlő díványán lehelto ki lelkét. Meleg piros^ére bőségesen csordogált, pedig vékony szurony ütött keskony rést csontos mellén,,. Azóta huszonegyszer nyílt ki a virág a sirján, melyet Tüske Elomórnó gondozott és öntözgótott a könnyeivel. Most szeptember hatodikán-azután egy egész honvéd zászlóalj vonult el díszmenetben Bágyo Juon sirja előtt, A dunántúli legények tudták, hogy Tüske András őrnagy ur ezzel rótta le háláját egykori Örog cselédjük önfeláldozásáért. Azóta szabad magyar ""földben pihen Marosán Juon és közvetlen mellette Tüske Elemér tekintetes ur.., Hull a falavél

. Tépi a szól a fákat és cibálja lö róluk a sárgult levelet. Az őszi fonnyadás savanykás illata terjeng mindenütt. Megnyúltak az árnyékok, hűvösebbek az éjszakák ós egyre^késnek a hajnalok, Hasztalan iparkodik a nap meleg sugarával enyhíteni az elmúláson, reggelente uor csillog a "tarrá vedlett ágon es az őszi fuvallatban göcsös, lomha^környálon úszik el tőlünk a nyár. Ezen a nyáron kevés jót ka.ptunk» Mintha megnyúlt volna a tavasz és beleveszett volna az őszbe. Alig élvezhettük a derűs.napok uj életre serkentő erejét, A termésünk is sínyli a napfény hiányát. Amit a tel kegyénlen hidege elrabolt ős elpustitott, nem pótolta a forró fényözön, mert alig-alig .akadt olyan napunk,amelyről azt mondhatjuk, hogy nem zúdított a nyakunkba hideg, ludböröző esőt* Uan gazdagodtunk a nyáron és nem mehetnénk nyugodtabb szívvel a tói elé, ha a történelem kérlelhetetlen igazságossága nom nyilatkozik meg Isten kegyelmében. Kevesebb lett a betevő falatunk, megakadt megszokott dolgost) életünk roboton egyhangúsága, de közönséges mértékkel ki sem fejezhető módon meggazdagodtunk. Ez a zivataros, hűvös és kellemetlen nyár meggyarapitotta az országunkat. Megszaporodtak azok

/

a magyarok, akik egy ütemre elnök, egy célért feszül az izmuk, akik negyed évszázados megpróbáltatás alatt terelődteK össze olyan hatalmas erővé,amely már meg tud állni a maga lábán és nem fél az ujabb megpróbáltatástól, Tójoi a szól az országokat, recsegteti az örökólotűnek veit birodalmakat, de mi az ószi elmúlás savanykás illatában az uj magyar élet tavaszát orozzuk. Ez ass oka annak, hogy nem félünk a szigorúnak Ígérkező téltől sem, KG-