Hetikiadás, 1937. január-december

1937-09-29 / 39 [1523]

Ketten ültek a szálló óriás erkélyén. A nap durcásan szórta le sugarait,hogy belekiváncs iskod janak a geszte­nyefák lombsátorába és elkergessék a hervad ás lehelletét ,me lyet azonban már nagy-fürgén elhintett az ősz. Még a pajkos felhők is bújócskát járattak a nyár­hoz makacsul ragaszkodó fényességes égi hatalmassággal s hogy nagyobb legyen a bosszúsága, a szél belekapott a fák koronájába, felborzolta, megci bált a s" utá­na gúnyos,halk dudoráazással lelibbent a hegyről a város felé. Mint mesebeli rozsdás hópelyhek szállingóztak le a nyitottul ju tenyér­hez hasonlatos sárga levelek. Kiaszott, ösztövér testük meg villódzott néhány­szor, azután fülbántó,rekedt zajjal hozzásimultak sárgás avarrá vált testvéreik­hez, f* kilátótoronytól elindult szél végigtáncolt a domboldalon s beleveszett a város sokszögű, piros tetejű házrengetegébe. - Nekem az ősz a legkedvesebb időszakom - lehelte bele a nő a csendbe. A férfi odatámasztotta arcát a ti" zta napnak,majd lassan lesiklott te­kintete a völgy be, melynek fáin jól lehetett követni a ievélkopas ztó szél útját. Egy majdnem kisujjnyi nagyságú zöld szitakötő bizonyára komolyan vette a kései napsugár perzselő melegét,mert mohó májusi kedvvel rajongta körül sze­relmesét. Alig tűntek el a levelek között,máris ott buikált az ágak hegyén a fekete rigó sóvárgó füttye. - Engem nem az elmúlásra emlékeztet az ősz - vette fel a beszéd leej­tett fonalát a nő,de a hangja mintha a nyár emlékét temető avartól lopta vol­na a színét. - Aki túljutott a tavaszon,aki érezte a nyár perzselő bevét, szinte sóvárog az ilyen ősz után. - Hogy igy megedződve ne rettegjen annyira a téltől - pergett ki a szá­raz vélemény a férfi ajkán. A halk szavak keményen kopogtak s értelmük bele­olvadt az ős zbe,melyről azonban a nő, a makacs naphoz hasonlóan nem. akart tu­domást venni,bár egész megjelenése erre vallott. A lombját vesztett fiatal körtefára hangos cinke-had csapódott le. Bo­hókás ügyeséggel tornáztak és lármáztak a tar ágakon. Gombostüfe jnyi fekete . szemük az élet örömét ragyogta s amikor a legügyesebb felfedezett egy parányi hernyót j olyan öröm lett úrrá rajtuk, hogy megriadtak a s ját neszüktől a lever­ték az ízes zsákmányt. De nem estek kétségbe,hanem ugyanolyan vidám hirtelen­séggel ,amilyennel jöttek, elviharzottak a város felé. Felhő futott a nap elé,melynek nem volt akkora ereje,hogy elkergethette volna. Ezen azután felbátorodott a szél s szilaj táncot lejtett. Egy nagy vadgesztenye levél belehimbálódzott a nő ölébe. Hosszú fehér ujjai közé fogta s kocsánya hegyével megpörgette az arca előtt. - Ez emlékeztessen az elmúlásra? - húzta fel a szemöldökét - hiszen a lehullása nem a halált, hanem az uj élet sarjadzását hirdeti... A férfi értelmetlenül kapta fel rá a tekintetét. A szeme szögletében megsűrűsödött az évek múlását nyilvántartó finom pókháló,de a következő pil­lanatban elsimultak a barázdák. Megértően bólintott. Eszébe jutott az a vallo­más, ami ott fenn a bástyászerü kilátótorony vaskorlátjára támaszkodva bugyo­gott ki néhánynapos ismerőse nyugodt, madár szárnyra emlékeztető keskeny ajkai kö ztil. ' ,. '• .. . v ., .., p. - Négyszer jutottam el odáig,hogy megkérik a kezemet... Négy ieríi szeme akadt meg rajtam... Azután csodálatos véletlenek következtek: Bosszú betegség, halál, csacsiságból keletkezett duzzogás , aminek szakítás lett a .vege, azután - éppen most tiz éve - a nyakasságom,mert meghallottam.hogy nem. is en, hanem a bagyonom kellett volna neki... Pedig azt mondták művelt is,, csinos ia vagyok /folyt ..ke v./

Next

/
Thumbnails
Contents