Hetikiadás, 1937. január-december

1937-09-15 / 37 [1523]

/Rubos János folytatása./ Szinte átszellemült ilyenkor az area.Fel nézett az égre, azután messze északra esett le a tekintete a földre, ahol az a leány várja szive zorongva, okirő' a legszebb tündérmeséket álmodta el előttünk. A hatodik osztályt végeztem.amikor János illő tisztelettel tudatta,hogy abból a bizonyos Gárdonyi Géza-féle egy szál drótból "összedrótozott" fent a liptói hegyek között egy kis házat,kertje is van,kecske ju is, sőt már asszonya is. - Nem volt hiábavaló a küzködésem - mondta ragyogó ábrázattal. A rákövetkező tavaszon azt jelentette utánozhatatlan büszkeséggel,hogy "sir ám már a kisebbik Rubos János".Most még jobban kiszínesedett ajkán a mese, amelynek azonban a kis vasgyúró volt a hőse. Azután még egy kisfiút és egy kislányt emlegetett,amikor eldördült a bosnyák hegyek között az a pisztoly,ami a világháború kezdetét jelentette. A megsokasodott lyukas fazék,repedt tányér hasztalan várta orvosát,Rubos János nem jelentkezett. A zörgő bádoglapokkal telt láda helyett Ferenc József adta a hátára a "bor jut", de hogy ne essék el nagyon a szakma ját ól, meghagyta neki a drótot,ami azt jelentette,hogy Rubcs János honvédet kiképezték telefoniétának. Erről a nagy változásról azonban csak négy év múlva vehettem tudomást a Monté Tombán. Elkeseredett harcaink során a sebesült vivők odahoztak hozzám egy véres embert, ^orzzá zúzódott szeplős arcáról lemostam a vért. Amikor nagy sokára lelket vertem belé,kikarikáeodot t szemével rámbámult .Nem ismert meg. Gsak üvöltött szinte állati hangon./Eszembe jutott az a régi farkasüvöltés.../ - Rajta...! Rajta...! Még most is megboraódzik a hátam,pedig azóta tizenkilenc év ballagott el felettünk. Most az idén éppen azt figyelgettem,hogy a fecskék összegyülekeztek a házunk felett,mert a gólyák már elmentek a mult héten,amikor valaki elém állt. széttárta a kezét és keményen átölelt, ^orz,szeplős arcán csendesen folydogált a könnye és zörgött a hátán a drótos-bádogos láda. Csak fent a lakásban lett annyira ura a nyelvének.hogy beszámolhatott az elmúlt huszonhárom évről,mely egyaránt kigyomlálta a najunkat,szarkalábakat lopott a szemünk sarkába és kegyetlenül elűzte a gyönyörűséges tündérmeséket... n .1 i Osz. Hasztalan áltatjuk magunkat. Bár még durcás-melegen süt le ránk a nap, de már elköltöztek a gólyák, el viharzottak a fecskék,ökörnyál úszik a levegőben és lassú himbálódzással hull le a megrozsdásodott levél a fáról. A naptárunk egyre azt állit ja,hogy csak szeptember 23.-án kezdődik az ősz,de mi már hetek óta tudjuk,hogy elrepült a nyár. ••• Alapjában véve nincs semmi okunk se,hogy ennyiro ragaszkodjunk a nyárhoz, mert a mi földünkön az a természet rendje,hegy az évszakuk igy

t

váltogassák egymást .Azután meg arról se szabad megfeledkeznünk, hogy az ősznek és télnek éppen ugy meg van a hivatása,akár a tavasznak,vagy nyárnak. Valahogyan belénkrögződött az a felfogás,hogy a nyár elmúlásával mérjük az életünket. Az^elso szeptemberi dér láttán szomorkásán mond juk; megint öregebbek lettünk egy evvel, nolotl a tavaszi napsugár első kiragyogásakor még véletlenül sem gondolunk az elmúlásra hanem ellenkezően, az uj élet motoszkál a fejünkben. Aki érzelgősség nélkül nézi az idő múlását,hem töroüik azzal,hogy minek nevezi a naptár az év egyes szakaszait,hanem osak az jár az eszében, nogy megtegye azokat a kötelességeket,amiket hivatása,vagy foglalkozása ró rá. Igaz p ugyan,hogy az ember benne él a természetben,melynek hatása alol nem vonhat ja ki magát,mégis hallgatnia kell eszére,hegy az évszakokhoz igazítva munkáját,megkereshesse kenyerét. KG/Hav. — -