Hetikiadás, 1935. január-december

1935-04-09 / 14 [1521]

K szekció Tokaji Ferkó. Irta: Igmándy Géza. A k.'istapolcsányi várkastély kertjében felesa.tant a madárdal, pedig a hársfák öregesen bólogató ágai felett még alig pirkadt az ég aljaA messze heryek felett felszakadt a köd és olyan riadtan menekült,mint a rzuroksötét zimankós, éjszaka után a lidérces álom. A viraagyak ezer szinti lakóinak kicsinyke kelyhe szinte kattanva nyi.lt ki és szomjas, tikkadt torokként szívta azt a lángvörös fényességet, ami a megrepedezett felhőkön át kópjázott le a földre, hirtelen támadt szól kapott bele a fák korona iába,rakoncátlan gyermekként összekócolta és azután pejkós jókedvvel eltáncolt nyugat felé. A kavics megcsikordult a déli várfal mentén és néhány pillanet múlva feltűnt egy daliás féri alakja. Egyszerű fekete posztóból készült dolmány feszült comboru mellén és könnyű fekete süvege alól kikandikált bodros, sötétbarna haja. Sárga kordován csizmáján halkan'muzsikált az ezüst eerkanyyu. Szaporán lépegetett és nagy kék szeme aggódva kutatta az emelet szines ablakait. Idegesen pödörgette Jkisujjnyi bajuszát és mintha az ajka is mozgott volna. De nem lehetett megérteni a szavát. - köszöntlck„ kegyelmes uram - emelte meg kopottas süvegét az gyik fenyő bokor mögött a kertész. A nagyúr btrátságosan intett és tovább akart sétálni,de a hűséges ember szava útját állta. - Megkövetlek kegyelmes uram az egyszerű szóért,mi hir az ágyasba ztól? -Csak reménykedem - mosolygott a nagyúr és egyszeribe forrósig totót te el a hangját. - Még nem tudom. Várom,egész éjjel lesem az orvos és e tudós asszony üzenetét. Lagyot sóhajtott és megint cfak az emeleti ablakokat kémlelee. -Lgész éjjel járkáltam.jöttem,mentem, egyik szobából a másilba. Kern volt maradásom. Talán itt lent a kertben több szerencsém lészen... -Annyian kérjük kegyelmes asszonyu kra az Isten áldását,hogy bízvást bízhatunk valamennyien. A kis úrfi -mert fiúért i árkozunk - napsugár lesz nemcsak kegyelmes uremék,hanem a mi életünkben is... A nap kíváncsi szeme tágranyiltan hámült rá a világra. Kissé álmos volt még,de a pirosságát csakhamar bearanyozta a melege. A fiatal nagyúr önfeledten* hallgatta á kertész őszinte szavait. - A nép öröme egy az uráéval. Kekünk szegény magyaroknak még ebből a jámbor örömaől is fukaron mér a sors. Kevesen vagyunk magyarok,de annál több az idegen. A magyar ur java se igen mer leereszkedni az egy'gyü néphez,mert tart a titkos besúgók bosszújától. A nagyúr Mg mindig az ablakot leste. A kertész féltérdre ereszkedve gvomlálgaíott.ce'mir't a felszabadult áradat folydogált ajkéról a csendes szó". i"em törődött vele.hogy háttal áll a gazdája,mert érezte,hogy kilőtt nyílként biztos célba talált minden mondata. - Ki is értené meg. a mi tengernyi gondunkat,síró szavunkat, ha nem azok a nagyurak.akikért verejtékünkét és vérünket hullajtjuk? Siralom völgye,földi pokol lett a magyar haza ja...Idegen uraskodik rajtunk és^még a mi"gazdáink lelkéből is ki akarják lopni a magyar érzést. A nagy elődök _ fiának szájába német szót erőltetnek,leoeszélik róla a magyar gúnyát és cifra rongyot a-gátnak reá. A nagyúr elálló lélegzettel hallgatta. Egyszeriben elfelejtette,nog; odafent vajúdik^szépséges ifjú hitvese,elfelejtette.hogy második napja nem hunyta le i szemét és döbbenetes fájdalommal hasogatta lelkét az a tudat,ho y ennek az egyszerű embernek mennyire, igaza van. Felrémlett előtte idegen országokban eltöltött ifjúsága és össemarkolta szivét a keserűség. -Engem is idegenek tanítottak, idegen szellemben - sajgott benne a néma beismerés. e Lassan,óvatosan megfordult és fürkészve kutatta a kertész arcét. - A szerénység szava felhat mér az égig - perzselt a kertész lelke -de nincs,aki megértse,lehajoljon hozzá és megkérdezae : l"id fáj atyámfia? Pedig mi magyarok egy törzsnek hajtásai vagyunk egy szálig. Ha levágják >z ősi fa egyik ágát,kínlódva megsínyli a többi,még a legerősebb is. Lehetetlen, hogy csak a mi nagyurain): ne érezzék meg. /folyt.köv./