Hetikiadás, 1933. január-december

1933-12-12 / 51 [1519]

A FÁRADT, SZÜRKE VÁITSOR.. "Irtá: Sz.Toma Mar ia Vendégeket vártam vldékrél* Hagy gonddal, szeretettel készültem jövetelükre. Ketten Voltak: kedves, derék asszonyka az egyik, a másik meg a huga. Kevélynek, büszkének gondolhatná, aki nem ismeri, pedig alapjában józanul gondolkodó, nagyon helyes leány. Igaz, hogy kissé rátarti, de ez végeredményében nem olyan nagy hiba. Ugy vértem őket, szir.je. -'hitottam már a társaságukat. Jövetelük mindig kiemelek mindennapi élet léioktompitó egyformaságából és kizökkent a naponta egykepen kitaposott kerékvágásból~. Hej, egyszerre milyen más a világ, amikor bekopognak. Elmegyünk valahová muzsikát hallgatni. Valamennyiünk gyengéje a jó zene. órákat töltünk el szótlanul, némaságba temetkezve. Teljesen átatdjuk magunkat a zene andalító ritmusónak. A muzsika, -persze, most sem maradt el. Ott ültünk megint az "Arok'J barátságos fehér asztala körül. Szánkban még nem mult el a halpaprikás pompás ize és Ábrahám Tóni egymásután húzta Kókai Pista ábrándos, bájos dalait. Éppen a "Nyíregyházi kaszárnya" csendült fel a róni hegedűjén, amikor az asztalunk mellett'elhaladt egy most érkezett vendég, katonaruhában. Nem volt^rajta semmilyen rendellenesség, egyenruhája pontosan "vorschriftsmassig", még a legkényesebb brigadéros sem találhatott volna rajta kifogásolnivalót. Mégis olyan különös volt a jövevény, olyan furcsa jelenség, hogy egy pillanat alatt elszállt belőlünk az ünnepi hangulat. Egy szót sem szóltunk egymásJtcz, de mintha mégis egyszerre, minden átmenet nélkül ugyanaz a baljóslatú érzés vett volna rajtunk erőt. Ugy éreztük, hogy a háború fagyos réme tért Vissza közénk és ez a katona a pusztító vérözön egy kései vándora. A hajától kezdve, 'a ruháján át, egészen a cipőjéig lehangolóan szürke volt rajta minden. Mintha visszazuhantunk vclna jó néhány évvel. Önkéntelenül is újra a háború kellős közepébe képzeltük magunkat...A Doberdóra, Isonzóra kellett gondolnunk. Onnan jöttek haza igy, ilyen fáradtan, szürkén a fiaink... - Milyen különös ez az ember! - fakadt ki a szó Margarétb<5l és egyikünk sem tudta róla levenni a szemét, amig le nem ült. Ugy néztünk rá, amint végigment a hosszú termen, lassú, fáradt lépteivel, mintha meg lettünk volna "babonázva. Vali állandóan komoly arca egy fokkal még tcrusablb lett. - Vajj#n hol fagyhatott az arcára ez a szürnyü lehangoltság? - kérdezte. - Mitől tud ilyen hamuszinüvé válni az arf? - Mennyi testi és lelki megpróbáltatás, mennyi szenvedés eredménye ez a szörnyű fáradtsá~? Margaret szeme kutatva m -rengett el a multak homályos ködében: - Felvirágozva, dalolva mentek el!... - És igy jöttek haza!... -Már aki jött...Mert sokakat elnyelt a háberu vérszomjas Moloch bálványa... - Az Isonzó... - Meg a loberdo... Sokáig csendes szótlanságba merültünk. Emiékestünk. Elnehezült a lelkünk, Hisz mindegyikünknek fájó. scha fce nem gyógyuló sebet okoztak ezek a rémületet árasztó helyek. A Doberdc, meg a hét falu fennsikja, meg a San, meg a magyarság reménységélek többi borzalmas temetői északon, délen, nyugaton... És kivüfcürk még hány szegény édesanyának pereg a könnye, ha eszébe jut a borzalmak borzalma: letérdel Hiá*avAló veit most a muzsika minden iparkodása. Kék Itália ragyogó, napsütéses tájai most fagyos borzongással töltöttek el. A szürke vándor sugározta ki magából a pusztulás rémes emlékeit... Merengésünkből egy alázatos hangra rezzentünk fel: - Kezüket csókolom! A virágárus v*lt, - Hem veszünk most virágot, jó asszony! - feleltük kórusban. Mintha nem is hallotta volna tiltakozásunkat, nagy "buzgalommal kezdte elénk rakni kosar<a hervatag tartalmát. Szemrehányó tekintetünk láttára mentogotűzni kezdett: - Az a tiszt ur, ott, a sarokasztalnál, bízott meg, hogy szó nélkül •