Hetikiadás, 1932. január-december

1932-03-01 / 9 [1518]

Heti kiadás, sz. 1932.márc.1, -- 6. oldal. /:"Fickó kutyára megveszett." Folytatás:/ - Na hallja? Három hét nagjr ido! . . . Valahogy kitámolyogtam az utcára. Se láttam, se hallottam. Fejvesztett kétségbeesésemben a veszett kutya volt az egyetlen támaszom, o vezetgetett ezúttal engem. Egy öreg ember részvéttel megszólított. - Rosszul tetszik talán lenni? - Jaj, vigyázzon!...Megveszett!... - dadogtam. - Kicsoda? . - kérdezte az öreg sértődötten. - A kutya! - Már minthogy ez?... - kérdezte - Ugyan!...Sohase volt ez veszett! Nincs ennek semmi haja! Hiszen egészen tiszta a szeme, meg aztán három laton ugrál. Látnivaló, hogy jó kedve van. - De az állatorvos azt mondta... - Tud is az valamit! Hiszen még a vak is látja, hogy nincsen ennek a dögnek semmi baja. A ludoktor, ugy látszik, nem látott még veszett kutyát. - Gondolja?... - Máris ugy _ .. i éreztem, hogy ez az egyszerű ember helyrebillentett valamit az agyamban. Most már kissé nyugodtabban állítottam be enyéimhez. Elmondtam nekik mindent. Az uram is megdöbbent, a gyerek is sírva fakadt, csak Ágnes néne vasalt tovább angyali nyugalommal. - Maga nem fél? - kérdeztem irigykedve. - Minek féljek? Ha az Isten azt rendelte nekem, hogy megvesszek, akkor meg fogok veszni és kész! Öreg vagyok már, egyszer csak meg kell halni. Olyan mindé ~ hogy miben# ..Ez legalább hamar végez az emberrel! .. .Még mindig jobb, mint elevenen feloszlani... Nem vitatkoztam vele tovább, mert nyilvánvaló, hogy sejtelme sincs a veszett ség borzalmairól. A kutyát, az előírás szerint, kikötöttük az udvaron, ^majd nagyon nyomott hangulatban, ido előtt szótlanul nyugovóra tértünk. Éjfél felé erélyes zörgetésre ébredtünk. A szomszédunk volt. - Annyira vonit a kutyájuk, hogy képtelenség tőle aludni! - mondta. Éjjelre ugylátszik megjött ükeimének a hangja és élénken tiltakozott a szokatlan, brutális bánásmód ellen. Ránéztem az uramra, o meg én rám, - Behozzam? - kérdezte. Minek szaporítsam a szót? A vége az lett, hogy a "veszett" kutya bekerült hozzánk a szokott helyére. Most aztán mindannyian zavartalanul alhattunk. Reggel ötkor ébredtem fel. Megnéztem a kutyát. Aludt, mint a bunda. Alig tudtam felébreszteni. Nagy nehezen kicsaltam az udvarra és újra kikötöttem. Legfőbb ideje volt, mert fél óra múlva megjött az állatorvos. Elhozta a lelkiismerete. Amikor a kutya meglátta, olyan ugatást vitt véghez, hogy be sem mert jönni a, kapun. Csak ugy a kerítésen \ : •: keresztül sandított a kutyára. - Na, mit tetszik szólni a veszett kutyánkhoz? - kérdezte az uram csendes naliciával. A lódoktor zavartan sütötte le a szemét. Nem mert sem az uramra, sem a kutyára nézni. Csak a foga közül morogta oda: - Hm!...Ugy látszik, tévedtem!... - és csendesen elódalgttt. Hát ezért kellett nekünk ennyire izgulnunk? Azt hiszem, belebetegedtem volla, ha nem küldhetem utána jókívánságomat: - Hasonló jókat!...