Hetikiadás, 1930. január-december

1930-02-18 / 7 [1516]

/:"Szonja" folytatása.:/ Lélekszakadva rohantam az öltözőbe. Neki akartam menni Fedornak ezért a k:méletlénaégért. ózonja nem engedett: - Ne bántsa! - kérlelt - Nem látja; hogy ez volt a mi hattyúdalunk?. .. Holnap már nem táncolok...Visszalépek a'színpadtól.Magáé leszek* egészen!;;; - Kíjhnyék csillogtak a szemében, " • • • Csakhamar elfeled t-ik az izgalmakat s boldogan beszélgettünk egy meghitt sarokban, hiszen a szerelmeseknek rengeteg mondanivalójuk van.'.. Alig beszélgettünk egy fél óra hosszat, rettenetes hirrel jöttek: - Fedort elgázolta a villamos!... Szonja mint az örült rohant a korházba. Iszonyú órákat élt át, mig végje a beteghez engedték...Leírhatatlanul szomorú volt a viszontlátás. Még elképzelni is rémes; A büszke, délceg Fedor lábak nélkül... Amputálni kellett mind két lábát... ' ' '' ' A lányt^ettöl fogva nem láttam többe' nevetni. Amikor Fedor hónapokkal később meggyógyult, visszaadta a gyűrűmet. Azt mondta, neki más kötelességei vannak,^nem lehet a feleségem. Hiába próbáltam a lelkére beszélni, csak tagadólag rázta a fejét. Nekem jutott a keserű feladat, hogy rábeszéljem Fedort, engedjen- Szonja kérésének. Mindenáron Fedor felesége akart lenni... Fedor bevallotta nekem, hogy el sem tudja az'életet Szonja nélkül képzelni. Mégis le kell mondania róla, akármilyen fájdalmas lelki megerőltetésébe kerüljön^is. Nem kötheti Szonját egy ilyen lábatlan roncshoz, hogy egész életén át boldogtalanná váljon. Szonja keservesen sirt, de végre mégis csak győzött. Látnom kellett, hegy az én lényem mint homályosul el emelett a nyomorék mellett...Eleinte azt hittem., hogy csak a szánalom fűzi hozzá, de csalódtam. Sz*njá 'ugy szerette őt, ahogy engem talán soha sem tudott 'volna szeretni... Amikor elbúcsúztam tőle, megsimogatta az arcomat. - Nem szabad azt hinnie; hogy feláldoztam magam! '- vigasztalt.- Amikor ott a színpadon, az utolsó estén olyan őrülten táncoltunk, amikor a karjába vett és éreztem, hogy milyen vadul dobog a szive, amikor láttam a szemébe! kibuggyanó könnyeket és láttam, mennyire szenved, abban a pillanatban ébredezni kezdett bennem a szerelem...Az igazi szerelem...Most már nem is tudnék nélküle élni... • ' • Igazát mondott-e? Nem tudom...Lehet, hogy csak engem akart megvigasztalni... Soha többé nem láttam okét,' de tudok róluk mindent. Tudom, h»gy jól vannak,"'Van három szép gyermekük. . .'Kettő az o nevüket, egy'az enyémet viseli Ebb^'l látom, hogy nem felejtettek él mégsem egészen, .."A kis Szonja emléke Olyan drága nekem, hogy miatta nem tudtam soha nosülésre adni a fejemet. Inkább megmaradtam agglegénynek... - Lássa, kegyelmes asszenyem, - fejezte be Kövy fájdalmas emlékezését,a kis Szonja is táncosnő volt. Nem szabad olyan általánosítva rossz véleményt mondani...Igyekezzék megismerni fia választottját. Ha nem érdemli meg a fiát, akkor még mindig ráér a sarkára állni... A'kegyelmes asszony sokáig tűnődött. - Hát jól van! Nem bánom! - szólt végre a fiához. - Hozd fel azt a... azt a kifi 1 ányt hozzám!... ' ' ' ' A fiúnak sem kellett'több biztatás. Futásnak eredt, de az ajtóban viszszatorpant. - Tamás bácsi! - szólt Kövyhez. - Hogyan köszönjem meg... Kövy Tamás mosolyogva nyújtotta feléje kezét. A fiu hálásan sz^ritotta meg. " - Ezt a kézszorítást fogadd el tőlem, ezt a csókot az arcodra a menyasszonyomtól, ezt pedig, ide a homlokodra 'a kis Szonjától!... Aztán boldogan rohant el megvinni a jó hirt valakinek; 'akinek fájó szivére irt hozott a kis Szonja szomorú emléke... g