Hetikiadás, 1930. január-december
1930-04-22 / 16 [1516]
A eredeti 'tárcája. Irta: Sz. Torna Mária. Nagy-nagy állatbarát vagyok. Mindenféle állatot szeretek, de különösen becéztem mindig a kutyákat és macskákat. Legutóbb volt egy kis koromfekete macskánk. Azért mondom, hogy "volt", mert szegényke igen tragikus módon pusztult el. Ez a kis ördögfióka nagyon helyes, de rém furcsa kis állat volt. Már egészen kis korában sem birtunk vele. Ha rájött a játékos kedv, akkor nem lehetett megfékezni, ilyenkor menekültünk előle, mert érintése nyomán kiserkedt a vérünk. Olyan kegyetlen volt játék közben, hogy félnünk kellett tőle* Kis fiammal igen jó barátságban voltak. Sokszor a végkimerülésig han- ' ouroztak. Egyik vendégünk sokáig elnézte kettőjüket, amint eljátszadoztak. Végre rosszaldan jegyezte meg: v . - Tudja, nem irigylem ezt a kis állatot... Szörnyű, hogyan kinozza a gyerek! - Nem kinozza az!... Sohse sajnálja! - mondtam nevetve. - Nem marad a maoska adós neki...Különben is legnagyobb szórakozása ez a'hanourozás. Ha fájna neki, elmenekülhetne... Amikor ebédhez ültünk, •& gyerek illedelmesen ült az asztalnál, Igaz, hogy kissé lengén volt öltözve'mindössze egy kis fürdőnadrág volt rajta, de oly nagy volt a hőség, hogy nem is kényszeritettem, hogy jobban öltözködjék. Egyszer csak a gyerek elordítja magát: • - «Táj , a macska! ... - Miért jajgatsz? Nincs a oicádnak semmi baja! .. .Látod,hogy nyugodtan alszik a sarokban!... ... - Neki ninos baja, a kakas osipje meg!... - fakadt ki a gyerek. - Ne beszélj ostobaságot, mert mindjárt 'kifénekellek! feddem. - A maoska végigszaladt a hátamon. - Ne füllents! A maoska nyugodtan'alszik a sarokban! Egyikünk sem látta, hogy itt lett volna. Erre a gyerek sirva megfordul és mutatja a végigkarmolt hátát. Elrémülök, de azért nyugodtan szólok neki: - Látod, fiam, igy van ez! .. .A kölcsön kenyér visszajár!... Nyugodtan eszünk tovább, mintha ml sem történt volna. Csakhamar megakaszt bennünket egy kis incidens. Ezúttal vendégünk kanala pottyant a levesbe és szeliden kepén fröcskölt valamennyiünket. - Aj aj'....Már nem sajnálom ezt a dögöt!... A gyerek'sunyian a maoska felé sandit éa kárörvendően mondja: - Pedig ugye, milyen szépen alszik! - Alszik ami...- Fortyan fel a vendég s mutatja vérző kezét. - Szimulál a osirkefogé! ... ' - Pedig most igazán el sem mozdult a helyéről! - Tódítja némi kielégült bosszú hangján a gyerek, amiért aztán barackot kap tőlem a fejére, a macskát pedig kildditom az udvarra. - Bácsi, még mindig sajnálja? - kérdi ravaszul a gyerek. ^ - Nem én,fiam! Nem érdemli meg, hogy sajnálj ami - Ez még'semmi!...Azt látná, hogyan vadászik emberekre!... - Emberekre!? - Igen, emberekre! - Hát azt hogyan csinálja? - Kifekszik az ablakba, - kezdem mesélni a^gyerek helyett, - és ugy tesz, mintha aludnék. Ahány ember arra megy, mind becézgeti: - Cicurka,' Miourka! De szép kis állat vagy! ... - Persze senki sem tudja megállni, hogy meg'ne simogassa. Ez a bestia csak ezt várj a...Alattomosan, kimeresztve tűhegyes karmait, lecsap zsákmányára... Természetes, hogy az'előbb még becéző kéz ökölbe szorul s a szenvedő alany legtöbbször felháborodva ordit be az ablakon: - Rusnya dög!... - és néma undorral tovább lejt.^A macska pedig, mintha semmi sem történt'volna, tovább tetteti a szendergést és várja a következő áldozatot. Mi, ha ráérünk, a háttérben csendesen figyeljük őkelmét s bár mosolygunk *a kif ak adás okon,- ilyenkor mindig megver ük. Múltkor egyszer velem is mulatságos eset történt. Felszállok a villamosra. A kalauz szemtelenül vigyorogva tart felém s mondja:
