Hetikiadás, 1929. január-december

1929-08-13 / 32 [1515]

Árva iányhaj_. A magyar rónának ez az egyszerű, szerény virága az utoLsó héten beLekerült a világ Legnagyobb újságaiba és ha a jelek nom csalnak, az őszi divatban is jelentős szerephez jut a nők kalapján. Igaz ugyah, hogy az idegen ujságirók nagyon meg vannak akadva voie, mert sehogyan sem tudják Leforditani angolra, vagy franciára. Betű szerinti.forditása ugyanis roszszul hangzik, magyarul meg nem tudják kiejteni. Kificamodnék bele a nyelvűk, tehát ugy segitettek magukon, hogy elnevezték ~*'fütoLL"-nak

í amin meg már nekünk kell mosolyognunk. Dehát minők köszönheti,a z árvalányhaj ezt a hirtelen érdeklődést? A magyar ifjaknak, az Angliában táborozó kis cserkész éknek. Ötvenezer cserkészt gyűjtöttek Össze az angolok a viiág minden tájáról. Huszonhárom nemzet szino-virága, jövőjének reménysége hajózott el Angliába, hogy versenyezzen a cserkészet tudományában. Ott vannak köztük a kis magy r diákok is. Rothermare Lord áldozatos bőkezüségébőL nyolcszázÖtvenen mohottek ol. Csendben, szerényen indultak és ugyanúgy léptek angoL főidre is. Mégis minden szem megakadt rajtuk. Csodálkozó álmélkodással tapsoltak a halvérü angolok, amikor az egy zászlóaljnyi apró magyar Legény Lába alatt döngött az idegen föld. Sz valami katona nemzet lehet - mondogatták a nézők - mert ezeknek nom a nevelésük, hanem a vérük adta a fegyelmet. Angol újság irta ezt, non mi találtuk ki. Mi csak fátyolos szemmel olvassuk ezt az elrag- itatást, amellyel beszámolnak a mi kis véreink minden Lépéséről. ötvenezer cserkész szállt meg ogy táborban és ötvenezer közül az a nyolcszáz'ötven árva Lányhajas Legényke válik ki Legjobban. Miért? - olvassuk csak külföldi jelentéseket; ..szerény, de mégis öntudatos megjelenésük, uri viselkedésük és minden feladatra azonnal kész vállalkozó kedvük, továbbá az a könnyed finomság és minden feltűnést kerülő egyszerűség ragadja mog a szemLólődő figyelmét, Amit más nemzet kiküldöttei többé kovésbbé kirivóan, majdnem kárkedve erőszakolnak ki, belőlük teljesen hiányzik. Egyszerűek nemzetkö&i rajtuk a kalnp, az ing, a nadrág és a bot, mégis elütnek a többitől. Ha a kalapjuk mellé tűzött sárgás-fehér növény, a "fütoll", nem volna, akkor is meg lehetne ismerni, hogy magyarok." Igy járt velük a walesi herceg, az angol és indiai trón örököse is, aki pedig már nem egyszer utazta körül a földet, megnézett ás meglátott néhány száz nemzetet, mégis ugy megakadt rajtuk a szome, hogy kíséretének többszöri figyelmeztetésére tudta csak rászánni magát arra, hogy mást is megnéz, nemcsak a magyarok táborát. Üsd, vágd, nem apád! - Huj huj hajrá! - így köszöntötték a magy gyerekek a herceget, akinek egyszerre földbogyökere-zett a lába, mert ebben a néhány szóban annyi Lélek, annyi érzés, akkora történelem sűrűsödött össze, hogy a felcsattanó hangok kottára szedett üteme egy pillanatra belehasitott a szivébe. Alaktalan sejtelem viharzott benne és csak akkor értotte meg a magyar fiuk Lelkét, amikor táncolni kezdtek. A palotás és a csárdás megmagyarázott neki mindent. A nálunk mostohasorson tengődő magyar táncok nyitott könyvként hatottak rá. Mi - sajnos - csak kövesen tudjuk megbecsülni ezt a kincset, amit még a kelő napba nézve imádkozó, pusztázó ősök vére Lopott belénk. kiművelt s egünkben talán szegyeijük is, pedig ha meg akarjuk mutatni magunkat, a bensőhkot, a természetünket, a táncunk a Legtökéletesebb fényképünk. Bizonyság erre az angol trónörökös esete, aki bizonyára ismer bennünket, tanult rólunk valamicsket

a

viLágtörténelem könyvében is, de mégis most válhatctt-. benne öntudatossá a sejtelem. A riagyarság keserű sorsának jelképe az árvalányhaj. A tudósok ismerik mindakettőt, 9 magyar fajt is, a pázsit-féle füvek aranyszínű, a legkisebb szélben is kecsesen hajlangó és a legnagyobb viharraL is mindig megküzdő acél-pékfonálhoz hasonlatos árva Lanyha ját is, de a tömeg, az embermilliók non hallottak róla. Hyolcszázötven magyar cserkész, kalapja mellett Lott világhirü a Duna-Tisza mentének jellegzetes ki3 növénye és hus zonhárom nemzet félszázezer cserkészének táborából viszik szét a világ legmesszebb zugába is, hogy van egy kis nemzet valahol Középourőpában, ahol ezer esztendeje telepedett meg, magára öltötte a tudomány és műveltség finom köntösét, de a lelke mélyén, a szive dobogésán mégis megérzik az ázsiai ős haza ünnepi csendje és harcos lovasainak fergeteges robogása.