Hetikiadás, 1929. január-december
1929-01-15 / 2 [1515]
/L é di folyt tdsa./ ORSZÁGOS LEVÉLTÁR K szekció Volt Lódinek egy csúnya rossz szokása is, nem szerette az öreg asszonyokat. Szegény jó édes anyám, szörnyen bosszankodott emiatt, mert ahányszor elment a kutya mellett, mindig vicsorított és morgott rá. Nem is szivelte Lédit; ha nem voltam otthon, ki is tette mindig a szűrét, állandóan hadilábon álltam vele a kutya miatt. Mikor férjhez mentem, az uram még nagyobb bolondja lett Lédinek mint én. Szegény anyám ettől fogva már csak titokban mert fújni a kutyára, nehogy az uramat megbántsa. Egyszer, hogy az uramnak a kedvébe járjon - mit meg nem tesz egy szegény anyós!... - azt mondta Lédinek : - "Kucu édes!" Á kutya erre hirtelen megfordult és ránézett az anyámra, nem akart hinni a füleinek. Olyan komikus volt ez a jelenet, hogy mind a ketten harsogó kacajban törtünk ki. Olyan rosszul állt drága jó anyámnak a hizelgés, hogy még ma is, - pedig jc pár éve, hogy ez történt, - mikor valaki olyan kinosan kedves akar lenni hozzánk, összenézünk az urammal és csak ennyit mondunk:- "kucu édes!" - Erre aztán csak ugy fuldoklunk a visszatartott nevetéstől. Van egy öreg dadánk, mert öreg, hát néki is éjpen elég baja volt lédivel. Meg van ennek az öreg asszonynak az a rossz szokása, hogy ha eszik, nem ül az asztalhoz, hanem ölbeveszi tányérját és a zsámolyra telepszik vele. Állandóan, még evés közben is folyton beszél. Mikor a kutya már unta a sok beszédet, oda állt eléje és elkezdte,csóválni a farkát. Persze ezzel a mozdulattal minduntalan belecsapkodott Ágnes néne tányérjába. De ő, aki el volt merülve a beszédbe, ezt csak \.kkor vette észre, mikor az arcába fröccsenő étel már kezdett kellemetlen lenni. Mi már vártuk mindig ezt a jelenetet s majdnem beteggé nevettük magunkat rajta. Lédi nagy-nagy csirkefogó is volt. Mindig megugatta a villamost még hozzá ugy, hogy mindig előtte futkosott. Természetesen én ilyenkor őrjöngtem és sikongattam, hogy legtöbbször a villamos is megállt, az emberek mo{ összesereglettek. Egy szép napon rájöttem, hogy a kutya ne:.i is haragszik a villamosra, hanem neki az a cirkusz tetszik, amit én rendezek ilyenkor. Ugy jöttem erre rá, hogy mikor a villamos jött, L^di mindig engem figyelt, csak akkor kezdett el ugatni, mikor én már javában izgultam. Ettől fogva csendesen viselkedtem, nem törődtem többé a kutyával. Nem is ugatta meg többé a villamost. Drága jó Lédi, hogy szerettük, beoéztük. Mily iróniája a sorsnak, a sok fürdés és tisztogatás dacára is - valamelyik barátja jóvoltából - bőrbetegséget kapott, ami a szemébe ment. Megvakult. Nem tudtuk nézni gyötrődését, agyonlövettük, de mondhatom, hogy embernek kijáró igaz, szomorú könnyeket hullattunk utána. Sokáig nem tudtuk őt elfelejteni, megfogadtuk, hogy soha többet kutyát nem fogunk tartani. Iá