Hetikiadás, 1928. augusztus-december

1928-12-04 / 49 [1514]

A mi felvigyázónk. \~s A ....,...» eredeti tárcája. Irta: Sz Torna Mária. Sajónak hivták 3 egészen közönséges falusi kuvasz volt,az ifjúságát is valamelyik birkanyáj pásztora mellett élte le. Már erősen öregedni készült,mikor egy szerencsétlen idea folytán bekerült a városba,egyenesen hozzánk,a zárda növendékei közé. Eredetileg ház őrzőnek,patkányfogónak,meg miegymásnak száníák,de ő büszke elbizakodottságában,mindjárt az első perctől kezdve,valamilyen magasabb rendű lénynek képzelte magát köttunk. Mi gyerekek,viharos örömmel üdvözöltük a jövevényt,de ő mogorván kitért elő lünk.Előszőr azt hittük,hogy vad,fél tőlünk,iparkodtunk őt megszelídíteni,de minden igyekezetünk meddő maradt. Sajó, - hogy stílszerűen fejezem ki magam,- kutyába sem vett bennünket... Az g.páca,kinek gondjaira voltunk bizva,volt az egyetlen,akire Sajó illő tisztelettel tekintett.. Egy szép napon, -nem csekély bosszúságunkra - rájöttünk,hogy ez a kuvasz birkának néz bennünket, legalább is erre engedett következtetni az a körülmény,ha szünóra végeztével az apáca hivó szava felcsendült,rohannunk kellett,mert egyikünk sem akarta a lábikráját feláldozni..Ha sétálni mentünk^ addig,amig egycsomóban voltunk,szóval,mig szépen párba mentünk,nem volt baj, de ha kissé kiléptünk,vagy elmaradoztunk.Sajó tüstént ott termett s mosódva, fogvicsorítva iparkodott helyére terelni a rendetlenkedpt. * Természetesen az apáca nénénk hamarosan rájött,hogy Sajó milyen megfizethetetlen szolgálatokat tesz neki,aminek okáért alaposan elkényeztette s kezdett vele komolyan foglalkozni. Talán mondanom sem kell,hogy amilyen mértékben emelkedett Sajó az ő szemében,épen ugy sülyedt a mienkben.Szívből utáltuk a zsarnokot,az apácák hűséges famulusát... Sajó mindig köztünk volt,ha az apáca egy pillanatra elhagyta a tanuló szobát, tüstént a helyére ült a dobogóra és szúrós,apró szemeivel szinte hipnotizált bennünket. Tanóra alatt szigorú szilenciumot kellett tartanunk, halotti csendnek kellett lonnéB. Amint az első hangos szót kimondtuk, Sajó tüstént ugatni kezdett,vagy ha nyelvet öltöttünk rá,vagy grimaszokat csináltunk, olyan rémesen kezdett vonitani,mintha mind az ötvenen a farkára hágtunk volna.Persze,a kunt tart zkodó nővér ilyenformán mindig tudta,hogy mikor rendetlenkedtünk. Nem használt ilyenkor az összetartás,mert Sajó mindig meg •• tudta mutatni a csintalankodót,akinek azután miniig kijárt a szigorú büntetés. A vége aztán annak az lett,hogy a kutya nagyobb fegyelmet tudott tartani köztünk,mint maga az apáca néne. Bámulatos volt ez a dög a válogatott kinzások kitalálásában. Minden reggel hat órakor kellett felkolnünk,%ülönösen télen nagyon nehezünkre esett a felkelés.Szerettünk mindig egy kicsit tovább nyújtózkodni; pár percig még szünditani. A Sajó hamarosan rájött ebbeli gyöngénkre is. Mivei,hogy rendnek kellett lenni,., fürge apró lábaival ide-oda fukosott köz- * tünk,akiről látta,hogy nem mozog,tüstént jelzést adott le az apácának,aki ilyenkor a világért sem mulasztotta volna el a lustálkodóra kiróni a szigorú penitenciát. Legkeserűbb volt azonban,pláne nekünk nagyoknak,hogy este nem szökhettünk ki többé a hálóból regényt olvasni,Nem lophattunk többé gyümölcsöt a kertből.Nem dughattunk el semmi elemózsiát a könyves szekrényünkbe. Sajó mindent tudott, látédst és hallott,Mindent kiszimatolt s jaj volt annak, aki a regula ellen véteni mert. Talán mondanom sem kell,hogy egytől-egyig mindannyian monnyire utáltuk Sajót,ezt az örökké árulkodó spiont.ra:.Bizony,mi tagadás,nem egyszer lázadtunk fel miatta s nem egyszer sóhajtottunk igy séta közben : - Oh jövel kutyapecér!... De hát nekünk sohasem volt ilyen szerencsénk... Most,hogy innen-onnan husz egynehány évvel tul vagyok már a Sajó viselt dolgain,nem haragszom,sőt most,hogy végig vonult szemeim előtfc a mult,csodálkozva gondolák erre az ókori Rin-Tin-Tinre,erre az emberlelkü állatra,erre a kutyák non plus ultrájára, /folyt.köv./