Hetikiadás, 1927. július-december

1927-07-26 / 30 [1512]

A* sebészet " : A sebészetnek igen érdekes, művészeket kivánó ága fáz arcfelület nagyobb, mélyebb, "üreges" sérülései esetén van szükség, olyan sebesüléseknél, ahol az összevarrás egymagában nem hidalhatja át a kitépett izom-, vagy csontszövet folytonossági hiányait. Itt tehát az orvosnak nem pusztán a sebet, hanem az egyben kitöltésre váró hézagot is el kell tüntetnie. A plasztikai műtétek történelme több századra nyúlik vissza, helyesebben az orvoshistória addig tudta ennek a kirurgiai fejezetnek nyomait visszafelé felkutatni. Olasz földön a XV. és XVI. században az ilyen plasztikai műtétek révén már egész sebészcéhek virágzottak és tettek szert kitűnő hirre. Sokat emlegették a középkor végén és az újkor elején Norica és Perci városok orra la kit ó kirurgusait, akik a mai . . \ *•' " orrszépitők őse inekjfcek inthet ők, s a Tropeában élt Bo jano-család valósággal különálló üzletaggá fejlesztette a sebészetnek ezt a válfaját. Tagliacozzo Gáspárról, a tizenhatodik században élt bolognai anatómusról nevezték el olasz metódusnak az& az arcplasztikai eljárást, mely az orr formátlanságait, vagy sérülés folytán előállott felülethibáit ugy tünteti el, hogy a felkar, vagy alkar bőrének egy dara)ját varrják az orrhoz s a beteg addig-, egy-két héten át, mig a börlebeny oda nem forradt - az orrához kötve hordja a karját. Mikor a sebészorvos akként jar el, hogy az üreges sebet környező bőrből metsz le egy darabot, kész it belőle lebenyt, - melyet addigi helyével, hogy az átplántált bürfelület "táplálkozása" félbe nem szakadjon, úgynevezett nyél köti össze - s ezt forditja az arcfelület szakadására. A koponyának, a nyaknak, a homloknak a bőréből is készülhetnek ilyen nyeleslebenyek. Beszélünk « eltolásos" nyeleslebenyekről, minőkkel pótolják, hozzák helyre például a szemhéj defektusait, sérülés, vagy daganat eltávolitása esetén. A "szabad plusztika" pedig, melyet Thiersch német orvos alkalmazott elsőnek, viszont abban áll, hogy a beteg testének távolabbeső pontjairól emel le a sebész felüleiíes bőr /hám/ réteget, vagy a bőr mélyebb lemezeit is tartalmozó bőrdarabot. Néha olyan sérülésekkel van dolga az operatőrnek, hogy a keze alá kerülő betegnek az egész orra hiányzik /megtörtént már nem egy izben, hogy bosszúból leharapta valami állatias érzésű ember a másiknak az orrát./ Ilyenkor többnyire a beteg lábszárának sipcsontjábal vesz az orvos csontlebonyt, azután pedig ezt a homlok bőréből lefordított lebenybe ágyazza. Igen figyolemreméltó .eredményeket ért el már a tudomány -' ily uton, de a tapasztalat mégis célszerűbbnek mutatja a másik, az olasz módszert, a karfelület bőrének "rögzitéses" felhasználását. Ugyanigy cselekszik a mütőorvos, hogyha nem orrpótlást, vagy kiegészitóst, hanem az arc egyéb pontjain'k helyreállítását kell végbevinni. Ha a bőr ds csontatültetes egymagában csupán mit, torz formát hozna létre, akkor a beteg zsírszövetéből alakit ja ki az orvos a kellő idomot. Az állkapocs hiányait - ezek különösen a lövedék- és szwonyokozta háborús sérüléseknél gyakran adódtak elő - a bordacsontokból, csipőcsontból, a sipcsontból pótolták. Ennél a pontnál legfontosabb annak hangsúlyozása, "hogy az átültetett csont/ /Ugyanis a szervnek csak biztonságát, sztatikáját adja meg s a csonthártya -a régi csont felszívódásával párhuzamosan uj csontot hoz létre. Ebben a tényben nincs semmi rendkívüli: a csontrendszer tudniillik amúgyis állandó GE szakadatlan kicserélődésben van s egészséges csontozata embernél hibátlan egyensúlyt tart fenn a két folyamat. Ha nagyobb a csontfelszivódás, mint a régi csontok újraképződése, akkor atrófiá-ról, csontsorvadásról szólunk, na a mészsók lerakodása nem tart lépést az uj csontok kéző* dóséval, akkor elpuhul a csont. * /folyt köv./