Hetikiadás, 1926. július-december
1926-12-28 / 52 [1510]
Tita: Gyula diák. Nagyapó dohogva lépkedett le a tornác lépcsőjén, nagyanyó szegény pedig, csendes f e j c sóválással tért vissza.-.a varrogató kislányhoz, összehajtogatván szépen a. meleg, kötött érmo1.gitőket. Olyan veit nagyanyó ebben a pillanatban, miht valami megbántott, összehúzódó kis madár. Panaszosan motyogott: - Ilyen ember, jaj milyen konok ember! Csúnya öreg ember. A kislány fölemelte a fejét s mosolyogva nézett rá vidám sugaras, tizenhétesztendős szemeivel. S ettől a mosolytól egyszerre verc£ényes lett nagyanyó c ,rca Is. m azért még duzzogott egy keveset: - látod, kis bogaram, mennyi vesződség van az ilyen akaratos emberfélével*? Még csak május eleje van, de ö már legénykedik. Csak nem akarja fölvenni az érmelegitőt! Csúnya, engedetlen öreg ember. Még jó, hogy azt a-meleg f lane lhasme le gi t ő t r'é tudtam disputálni reggel. • , Édesen harango 20 n • ve té ssel kacagott f öl a- ki elány* Hogyisne! Mikor olyan ennivalóan helyes voltgnagyanyó ebben a panas szos duzzog? sában. Sgyideig most mér nagyanyó is vele nevetett, de azért a végén: - Hiszen csak jöjjön haza az a csúf öreg ur! Tudcm Istenem, megmosom á fejét! Szcn méginkább nevetne kellett, mert ugyan mi volt a csöpp, kis madárszerű nagyanyó ahhoz a "csúf öreg emberhez" képest, aki ugy hordozta a hetvenöt esztendőt araszos vállain s alig hajló hátán, mint valami fehérhajú óriás. Nagyanyó talán éppen csak a szive tájáig ért. De odáig •is talán csak akkor, ha lábujjhegyre állott volna. A kacagás még ott bujkált a tornácon valahol az öreg sifonérok, vagy tán hátrább a liszteszsákok között, de,a kislény már újra munkája fölé hajw.lt. 'Nagyanyó is föltette villogó okuláré ját, felöltve a gyüszüjét ujjára, rászólt a kisleányra: - No ? Mi t segi tsek? - De nagyanyó! Csak nem engedem a szemét rontani! ^ajd elkészülök, édes! - Irgum surgum - ellenkezett nagyanyó - adta kis menynyasszonyká ja. De nagyon vém' t 1 ' az embert, Mj ntha ugyan rossz volna már a szeme nagyanyónak. Hoci csak azt a párnahuzatot! Azzal m-'r vette is, ak'rhogy ellenkezett a ki slái.y s hozzákezdet t. - Szépeket mondana az^anyéd rólam, ha készen nem lenne a kelengyéd, mire hazamész nagyanyótól. Mér pedig nem valami jol áll a dolog. Na persze, mikor a kisasszony egész nap leveleket Ír annak a hetyke kis völegény-uríínak. Akkor aztán nem megy a munka. Már pedig vagy azt Írogatja az ember egész nap, hogy: " Clncuském, igy lesz, cuncuskám, ugy lesz", vagy pedig varrja a kelengyét. De-Ax mind a kettőt csinálja az ember, akkor csak ugy lesz készen idejére minden, ha nagyanyó ís Segít. Nem igaz/te kis szöcske' 1. He?, S az okuláré fölött incselkedve csillant meg vidám szemebegara. - Nahát, miket mond nagyanyó? - nevetett a kisleány, mikor nem is irom sohasem azt. hogy: cincuském-cuncuském. - Nc de mégis ilyesféléket. Tudom én azt, ne félj! - Nagyanyó ilyeneket irt? - Hát ilyeneket is. - Mi bizony nem. lü ert mi ugyan nagyon szeretjük egymást. János imád engem, én is meghalnék, ha nem szeretne, de azért mi nem írunk ilyeneket, ledig mondom, imád. A múltkor is, pedig tízéves éret tségi^alálkozO juk volt, ahova, ugye, mégis muszáj elm nni , hét oda sem ment el, csakhogy nálunk lehessen. 0, János minden éldozatutmeghoz értem.
