Hetikiadás, 1925. július-december

1925-11-09 / 88 [1507]

'^égig járta a r ag yvilágot, azu»tan visszahullott arra a darabka földre, melyből vétetett. Es amint itthon körülnézett s kereste helyét a háznak, melyet megépiteni küldetett, melyet lelkébe ültetett a külföld sok roppant palotaja, mely ebben a lélekben már annyira készen állott, hogy.csak az építő állványokat kellett lehántani róla, akkor egyszer^csak ráeszmélt, hogy nálunk nem lehet ós nem érdemes építeni futófövenyre, alvó tanyák közt, Ázsiában. :<p Ebben a ráeszmélésben, dölt el a magyarság sorsa Széchenyi személyében. Hiszen hányan voltak már előtte azok a Bessenyeiek, akiket a bécsi gárdabálok aranyköréből visszahúzott a magyar sors az ó-dci és álumpekhálos kúriák ámbitusára - örökr' . Nem lehet, nem érdemes. •A világ tág as, s zárny as nagy ajtai után Széchenyi is beleverte a főjét a magyar^porta szemöldökfájába, de - és ebben a momentumban vált nyilvánvalóvá az ő küldetettsége - ő nem lett kurtább ettől a megütközéstől, mint annyi más, hanem nekivetette vállát az ajtófélfának, kiemelte a sarkából' s ha gyenge és vén volt már a régi fal, hét uij és tágas épületet emelt, hogy abba tágas ajtót őpthessen Az Isten őt királyi vágyakkal koldiis magyarnak tévesz'tette. De megadta néki azt, amit kevésnek másnak: egyképpen tudjon álmodni gondolkozni és cselekedni. Széchenyi István annak a három embernek volt kivételes konjekturája, akiknek ( öss zessógé t prófétának hivják. Mintha 63 vármegye valamennyi földjéből és ezer eeztendő történelmének valamennyi napjából összegyúrt magyar, mintha sajátmagának öregapja és unokája lett volna.Horizontja a végtelenbe^ volt és szemszöglete 180O alatt hajlott. Zárt egyénisége, mely semminemű kiegészitésfe nem szorult, elkülönítette korától és társtalanná tette környezetében, idegen volt a magyarság között^ mert Snnak nem egy darabja volt, hanem essenciálisan volt magyar.Eo^en az országban ezen a földön 10C esztendeig mindenki az ő gondolataiból és az ő cselekedeteiben volt magyar, nem véve ki sem egy Deákot, Sem egy Kossuthot, sem egy Petőfit ez alól az igazság alol. 3z»0 zsúfolt magyarság, ez az egyetlen szervezetbe gyúrt fajiság volt, lett a tragikuma. Egy-egy fajtiszta nemzetségnek szokott lenni ilyen telibe jutása,

r melyről a' buddhizmus azt tanitja,' hogy ez a megjelenés a vándorló léleknek utols

c testbeöltözése. Nézzük meg ezt a tragikumot apröj Akár a csáktornyai erdőn, akár a döblingi kórházban, akár a budapesti palotában lobbant légyen utolsót egy-egy nagy magyar életakarat: utána halálos fekete éjszaka borult cl a magyar égen. Zrínyi Miklós, ö

2

éjhenyi István, Tisza István, mint roppant fáklyák világítottak az álomkóros Tisza-Duna tájra, de egymagukban álltak. A_mig ^lobogtak, körülöttük akkora volt a világosság, hogy azt lehetett hinni, 10 0 láng világit, Mikor elsuhantak, egyetlen fényük kihunyásában kialudt valamennyi visszfény. & nézzük a germán, gall, gót, brit, náciqp: hogy széjjel tudták hordani rögtön 1000 apró világosságként fellobogó máglyáik lángját. Zrínyi, Széchenyi,Tisza minőt óriási álmot álmodók voltak, mind felszabadulást, haladást, boldogulást álmodtak ne mze tükne k, házé juknak,mind vértelen győzelmet, reformot szántak. S amit szemük é világon utoljára látott, mind elnyomatás volt, összeesküvés, forradalom, ssétoldódás., bukása mindazon eszméknek, melyeket hirdetni elküldettek. Hol Zrínyiben^ hol Széchenyiben, hol Tiszában: koronként egyre elküldi hozzánk Mezesét a magyar-Isten, Elküldi megharcolni a harcot a magyarsággal, a magyarságé rt .Elküldi , hogy legyen' ki rányissa szeműket időnként egy egy rémre : osztrákra 7 • -nemzetiségekre, hogy legyen ki Toldi vállaival koronként emel egyet egyet a magyarság sárbaragadt szekerén.