Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)

Praznovszky Mihály: Táj és irodalom.

tájhazát a maga teljességében átélni. Hogy mi az az érzelmi többlet, amellyel az életet megélhetjük, s amely többlet rendszerint az átlag embernek általában nem mond semmit. És mi képesek vagyunk az emberi lét teljességében élni ennek az érzelemnek a hatására. Pedig csak annyiról van szó, hogy én azt mondom, azon a tájon születtem, ahol Madách Imre. Te azt mondod, naponta elmész Petőfi szülőháza előtt, a harmadik azt meséli, hogy abba a gimnáziumba járt, amelyikbe Vörösmarty Fehérváron. A sokadik pedig arról regél, hogy másként éli át a Balassi verseket mióta valóban látta a hibbei templom fölött magasodni a kriványi havasokat. Abszolút szubjektív szempontú megközelítése ez a magyar irodalomnak, nem is tud vele mit kezdeni az irodalomtudomány. Az az igazság, hogy mi is így vagyunk az irodalomtudománnyal olykor, amikor olyannyira okos, hogy éppen a legfontosabbat akarja kiönteni a mű lényegéből: az érzelmet, a lelket, a mesét. Szoktam volt mondani: a nagyon művelt költők rettentően unalmas verseket írnak. De ugyanígy vagyok az efféle irodalomtudósokkal is. Az első találkozásom az irodalom táji meghatározottságának kérdésében Babitshoz kötődik. Egy egészen korai, 1913-ban irt tanulmánya volt az - Magyar irodalom a címe - amelyben ráleltem arra a felosztásra, amely annyira kézenfekvő, s amelyet annyian végiggondoltak utána Hamvas Bélától Tüskés Tiborig, hogy eltérő életműveket említsek.

2 De a történet mégsem itt kezdődik. Szakmai vétek arról beszélni, hogy megtaláltam az első forrást, hiszen minden elsőnél van elsőbb, illetve minden kutatónál van figyelmesebb kutató, de az általam ismert első tanulmány, amely a magyar irodalom táji kategóriáit igyekszik meghatározni, 1844-ben jelent meg. A szerző a jól ismert Vahot Imre, aki Dunai és tiszai költők hazánkban és Kazinzy Ferenc müiskolája című tanulmányában már kialakítja a magyar irodalom három régióját s a három régió irodalmi karakterét. Érdekes lesz majd látnunk, hogy a földrajzilag magától értetődő felosztás később mennyire öröklődik és a műnemi megosztás is mennyire jellemző marad. Vahotnál tehát a magyar nemzeti irodalomnak három regionális hagyománya van. Igen szemléletesen egyfajta irodalmi, topográfiai „háromszeget" rajzol fel, mint három irodalmi táj karaktert. Szavai szerint „főcsúcsa a kies Hegyalja le egész a Mátráig, két talpcsúcsa a Balaton vidék szelíd édene, s a Debrecen körüli végtelen rónaság." E sajátságos megfogalmazásban nem nehéz meglátnunk a táj irodalom máig létező három földrajzi egységét: az északi, a dunántúli és az alföldi színeket. (Nála érdekes módón teljesen kimarad Erdély.) Egy másik megnevezésben Vahotnál ez a hármasság így hangzik: vannak tiszai (rónai), dunai (tavi) és hegyi költők. Mindez azonban nem alkot éles határfalakat költészetük sajátosságai között, nem függetlenek egymástól. Szavai szerint ez a három szín adja a magyar irodalom nemzeti jellegét, amelyben nagyon is meghatározó, de nem döntő elem „az éghajlat, a hely befolyása, a házi és nyilvános szokások első benyomásai, a nevelés és társalkodási közlekedés behatásai az emberi lényre." Vahot ki is jelöli, hogy a kortársak közül kit melyik tipográfiai csoportba lehet sorolni. Tiszai vagy rónai költő mindenekelőtt Csokonai, majd Fazekas, de ide 2 Babits Mihály: Magyar irodalom, írás és olvasás. Budapest, 1913. 124-195. 11