Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)

Praznovszky Mihály: Táj és irodalom.

szülőföld élménye határozza meg. A 20. századra persze minden megváltozott. Van már budapesti táj szín, amely szürke, ólomszín esetleg tarka lehet ugyan, de mégiscsak szín. Babitsnak már látni kellett volna, hogy Budapest más karakter a magyar irodalom egészében. A nagyvárosi irodalom olyan sajátságos elegye, amelyben éppen ezek a táj színek keverednek és oldódnak fel a kávéházi füstök szürkéjében, kávéscsészék feketéjében, orfeumok pirosában, valami színes de mégis színehagyott skálává. Ami létrejön Budapesten éppen a századvégtől kezdve, az egyszerre izgalmasan modern, azaz európai és bágyasztóan idegzsibbasztó azaz magyar. De mindenki ide tart és itt hagyja magát felolvasztani. Itt veszíti el színeit, fakul a többiekhez. Persze a nagy tehetségek megőriznek valamit, ha nem is színt. Ráadásul azok, akik aztán itt születnek, s akiknek a táji élmény már a fővárost jelenti, a háztömböket, nyomortanyákat, kávéházakat, villamost, hajnali részegséget, a nagyon fáj érzését, ők azok aztán már valóban az ötödik tájszint jelentik a magyar irodalom szőttesében. Ez már nem hozott, ez nem kapott, ez nem örökölt szín, ez valódi, eredeti. S persze mindenképpen gondolnunk kell, noha gondolkodásunk téves is lehet, arra, hogy 1918 után ezek a tájak elszakadnak, kettészakadnak, elválnak a nemzeti irodalom egészéről. Van, amelyik megőrzi, sőt erősíti hatásának súlyosságát, jelentőségét, komolyságát, majdhogynem komor feketeségét. Ez az erdélyi irodalom lesz, amely végül megmarad táji egységében, ha nem is egységesnek. De az Alföldi irodalomból kiválik Bácska, a dunántúliból a déli horvát és szlovén vidék, a felvidékiből talán Kárpátalja. Változik a szín? Változik a karakter? Változik a súly és az összetettség? Bizony Babits finom, érzékletes gondolatmenetét és teóriáját a világ könyörtelensége kegyetlenül szétszabdalta. De alapvetően megrendíteni mégsem tudta. Hamvas Béla híres tanulmányában, az Öt géniuszban nem az irodalom, hanem a nép archetípusait keresi és véli megtalálni. Hogy mitől lesz a magyar magyarrá. Mitől lesz más, mint a többi. Nem különb, hanem más. Mitől válik a pszichéje összetetté, mitől könnyebb itt tehetségesnek lenni, mint másutt. Szerinte az „emberi egyén, a kaszt, a törzs, a nép, a társadalom belső élete az objektív pszichétől függ, és aszerint harmonikus, vagy zaklatott és aszerint virágzik, vagy kerül válságba, hogy az archetípusok benne természetesen összenőtt egységben élnek, vagy azt autonóm komplexusok irritálják."

14 Hamvas archetípusai rímelnek Babits tájszíneire, noha nála, ismétlem, nem az irodalomról, hanem többek között a táj lélektanról van szó, s eggyel több irodalmi tájat is alkot. Jellemzésében az öt géniusz karakterei azonban pontosan összevágnak a babitsi leíró kategóriákkal. Nála a babitsi nyugati szín vagy lélek két részre bomlik. Az egyik maga a Dél Jellemzői: oldottság, derű, nyugalom, félálom, egyensúly, csökkent aktivitás, aranykor ösztön, azaz a történelemben nem részt venni, közvetlen élet- élvezet. A második a Nyugat, amelynek vezérszavai: civilizáltság, fejlődéseszme, hétköznapi munkaétosz, ráció, állandó tanulás, tevékenység, praktikum, lojalitás. Az Északi géniusz jellemzői: provinciális életrend, 14 Hamvas Béla: Az öt géniusz -A bor filozófiája. Szombathely, 1988. (Életünk Könyvek) A továbbiakban az idézetek innen származnak. 17