Kiss Bori (szerk.): Helyismereti könyvtárosok X. országos tanácskozása : 2003. július 16-18., Budapest (2003)
Tóth Árpád: Az egyesületi szerveződés történeti vizsgálata.
(részint Széchenyi, de rajta kívül mások is) nyugati intézménymintákat közvetítettek. Az egylet ugyanis könnyen lemásolható kulturális és társadalomszervezési minta is volt, amely egy-egy város identitásához akkor is hozzátartozott, ha működésére nem volt folyamatos társadalmi igény, illetve annak nem álltak fenn a feltételei. Pest esetében azonban nem eza helyzet, amit az egyletek gyakran igen hosszú fennmaradása, az egyleti skála sokszínűsége és az esetenként a hasonló nagyságú nyugati városokéhoz közelítő taglétszámok is jeleznek. Míg a nemzetközi összehasonlítás módszere azt segít tisztázni, hogy a kor legnagyobb és legurbanizáltabb magyar városa mekkora lemaradásban volt az egyesületi háló kialakulását tekintve és hogy mennyire tekinthető provinciálisnak ezen a téren, addig az összehasonlítás egy másik szintjén, az ugyanazon városon belüli, de különféle típusú egyesületek együttes vizsgálata nyomán azt lehet jobban megítélni, hogy mennyire estek egybe az egyes kezdeményezéseket támogató körök. Indokolt-e az adott város egyleteit irányításuk alatt tartó, egységes egyesületi elitről beszélni? Pest példája azt mutatja, hogy egyfelől a városlakók igen széles csoportjai csatlakoztak egy vagy több egyesülethez, másfelől viszont egyesek több szervezetben is vezető szerepet játszottak. Széchenyi ilyen szerepe közismert, ám rajta kívül több birtokos köznemest (például a Kubinyi fivéreket vagy Fáy Andrást), illetve honorácior vagy polgári foglalkozású személyt is ebbe a körbe sorolhatunk. Az egyesületi szerveződés reformkori kibontakozásának jelentősége tehát több szinten is megragadható. Konkrét működésük hosszabb távú eredményei az általuk kreált vagy kereteikhez kapcsolódóan létrejött, kisebb-nagyobb embercsoportok életére ható intézmények. Áttételesebb hatásuk, hogy elősegítették a korábbinál szélesebb rétegek involválódását a közügyek befolyásolásába (participáció és civil társadalom). Ezen keresztül, liberális berendezkedésüknek köszönhetően elvben a demokratizmus iskolájaként működhettek. Szintén ehhez kapcsolódik az a szempont, hogy erősíthették a társadalmi keveredés élményét, a rendi határok átlépését. Végül, az egyesület, mint viszonylag egyszerűen kopírozható kulturális minta alkalmazása arra is lehetőséget teremtett, hogy bizonyos nyugati társadalmi-kulturális eszközöket meglepően csekély időkülönbséggel sikerüljön meghonosítani (például a szegénygondozásban vagy kultúra-finanszírozásban). Az egyesülettörténeti kutatásban rejlő lehetőségek vázlatos áttekintése után, az előadás fennmaradó részében néhány fontosabb, a könyvtári gyűjteményekben megbúvó forrásokkal dolgozó kutatók szemszögéből nézve releváns módszertani szempontot vizsgálok meg. Elöljáróban annyit, hogy a kutatási kérdés és a rendelkezésre álló forrás értelemszerűen meghatározzák egymást, és az elemzési technika tudatos megválasztása pedig segíthet elkerülni a naiv vagy félrevezető következtetéseket, egyúttal lehetővé teszi a helyi kutatási eredmények sikeresebb összehasonlítását más települések vagy egylettípusok kapcsán publikált adatokkal. Az egyesületek létével kapcsolatban alapvetően három jelenségszintet szokás vizsgálni: a kitűzött célt, az egyesület társadalmi bázisát (a működés által aktívan vagy passzívan érintett csoportok helyét a társadalom szerkezetén belül), végül a valóságos tevékenységét. Míg a régebbi egyesülettörténeti megközelítés leginkább az elsőre koncentrált, és az utóbbiakat legfeljebb a deklarációk alapján ítélte meg, addig a társadalomtörténeti nézőpont 57
