Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Gerő Gyula: A (h)őskor könyvtárosai.
közművelődési könyvtári gondolkodás iskolateremtő, nagy alakjáról, Sallai Istvánról. Ám a magyar könyvtárügy e fényes csillagpárjával már emlékülések és írások, méltatások tucatjai foglalkoztak és még fognak is foglalkozni. Beszélhettem volna többet is a nagy egyeztetöről, Kovács Mátéról és azokról, akikkel egyeztetett, akikhez a szakma véleményét, egyszer-másszor a minisztériumétól eltérő nézeteit a szintézis szándékával közvetíthette: Szekeres Pálról és Kondor Istvánnérói, a könyvtárügy későbbi minisztériumi irányítóiról. Szekeres Pálról mint a műszaki könyvtári hálózatkiépítésének 1949-es kezdeményezőjéről sem lett volna szabad hallgatnom, ugyanúgy, mint Lázár Péterről, a magyar dokumentáció, a szakirodalmi tájékoztatás egyik elindítójáról. A két nagy öreg, Kőhalmi Béla, a kallódásnak kitett államilag összerekvirált szerzetesi és magánkönyvtári vagyon megmentője, valamint Dienes László a Szabó Ervin Könyvtár második nagy fejlesztési korszakának elindítója és a szakmai színvonal megőrzésének apostola sem maradhatott volna ki a sorból, noha tanácsköztársasági múltjuk miatt ők mostanában egyáltalán nincsenek divatban. Említeni kellett volna az OSZK főigazgatóját, az 1949-ben alapított egyetemi könyvtártudományi intézet-magyarul: tanszék- első vezetőjét, a Magyar Könyvszemle egyik újraindítóját, Varjas Bélát is, akit szintén 1956 miatt távolítottak el a Nemzeti Könyvtár éléről. „Varjas elvtárs nem ismerte el a Kádár-kormányt, a Kádár-kormány nem ismeri el Varjas elvtársat!" - hallottuk annak idején az egykori kormánybiztostól. -Szentmihályi Jánosról és KékiBéláról pedig színes egyéniségük és az 1951-ben indult könyvtáros-főiskolán játszott szerepük okán is kellett volna bővebben beszélni. Róluk, valamennyiükről azonban szintén emlékülések, folyóirat-tanulmányok szóltak, vagy fognak szólni. Egy emberről, a korszak fő stimulátoráról és saját kifejezésével: enthuziasztájáról (ezt a jelzőt nem magára alkalmazta) senki nem fog érdemei ellenére sem megemlékezni: Barabási Rezsőért soha nem fog szólni a képzeletbeli könyvtári harang! Hiszen a szakma java is úgy emlékszik rá, mint a jobb sorsra érdemes könyvtárosoknak gyermekded kérdéseket feltevő, jellegzetesen félrehajtott fejű behemótra. Pedig ez a Barabási-kép anakronizmus: a hatvanas évek nagybeteg, túlgyógyszerezett emberének fizimiskája, visszavetítve az ötvenes évekre. A félrehajtott fejtartás ugyanis csak következmény volt, a nagydarab ember akkor már nem hallott az egyik fülére. Én, aki 30 éves korában ismertem meg Barabási Rezsőt, sőt dolgoztam is vele, Sallai Istvánnal együtt nagy érdemei szerint becsültem öt, apró gyermekdedségein pedig szemérmesen félrefordított fejjel siklottam át. Mert állítom, hogy ez az emberi alkatában óriásbébi, politikai naivitásában, eszmehitében pedig valóságos csecsemő a cselekvés óriása volt, gőzhenger, a magyar könyvtárügy legeredményesebb, azóta sem fölülmúlt és - ezt is határozottan állítom - soha nem is fölülmúlható sikerembere: plánumgyártó, kombinátor, menedzser, és ami különösen ritka e tájon - terveinek eredményes véghezvivője is. Ennek bizonyítására elegendő csak felsorolnom, mi minden fűződik nevéhez: - az államilag kötelező létszámnormák kidolgozása; - a könyvtári bútortervek (típustervek) kidolgoztatása, a gyártás megszervezése; - a budapesti könyvtáros-főiskola megindítása; - az első könyvterjesztői-könyvtárosi havi folyóirat, a Könyvbarát megindítása, majd átalakítása tisztán könyvtárügyi szaklappá, A Könyvtárossá; - a Könyvtárellátó felállítása; - a könyvtári szakirodalom, segédletek megjelentetésének megszervezése állami kiadó keretében (ez egészen a rendszerváltásig működött); 30
