Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.
A legutóbbi ötven év bármely szektoráról való gondolkodásunkat megnehezíti, hogy négyötöde egy utópisztikus ideológiát fügefalevélként használó, eleinte nagyon kemény, majd fokozatosan puhuló diktatúra alatt telt. A diktatúrák pedig - szokásuk szerint - az élet minden elemét, minden egyes meggymagot, így a könyvtárügyet is az ellenőrzésük alá akarják vonni. A kérdés ebből adódik; meg kell-e tagadni mindent, ami a rossz talaján jött létre? Vagy adódik egy mentőkérdés: olyan lett-e a magyar közkönyvtárügy, amilyen eszközt a diktatúra követelt a maga számára az emberi agyak és lelkek leigázására, vagy olyasmi jött létre, olyasmit alkottunk mi mindahányan, ami vállalható értéket jelent a magyar kultúra történelmi folyamatában? En az utóbbi válasz felé hajlok. Csak látszólag van igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy a szocialista berendezkedés teremtette meg a korszerű közkönyvtárügyet hazánkban. Az előzmények messzire nyúlnak vissza, s nem lehetett volna ilyen könyvtári rendszert életre hívni a mélyen ható társadalmi erők és mozgások ellenére. Még azt is megengedem, hogy a szocializmus kényszeres vágya önmaga igazolására bizonyos mértékben pozitív szerepet játszott a könyvtári fejlődésben, de a tényleges hajtóerőt a társadalmat a 20-as, 30-as évektől egyre inkább átható megújulási és modernizációs, a világ fejlettebb részéhez való felzárkózási vágy jelentette. Mondom ezt abban a hitben, hogy a történelmi folyamatnak csak felszínét jelentik a csaták, háborúk, forradalmak, politikai kurzusváltások és mindazok az események, amelyeket a krónikák mindig is rögzítettek, s amelyek a legtöbbször kellemetlen, sőt végzetes következményekkel jártak az egyes emberek életére. A történelem lényegét szerintem máshol kell keresni: a mindennapokban, a munkálkodásban, a társasági életben, a gondolatban és a művészetben, az egyén és a közösség viszonyának alakulásában, a sok apró-cseprő eseményben, amely életünket teszi. S e sok apróság olyan hatalmas áradattá áll össze, amelyen az imént említett rémségek csak fodrozódások, mert a mozgás irányát alapvetően nem ők határozzák meg. S hiszem azt, hogy a magyar közkönyvtárak legutóbbi ötven éve nem a második világháború és a jaltai paktum következménye, hanem egy ugyanolyan elszánás eredménye, mint amely az első világháború után a felemelkedés útját a tanulásban és a művelődésben látta a kizsigerelt, tönkrement ország számára. Szegény és megkésett országban nem alulról építkezve, az erős és gazdag önkormányzatok ráfordításaiból és az eredeti tőkefelhalmozás során felmérhetetlen vagyonok birtokába jutott filantrópok adományaiból épülhet ki a közkönyvtári rendszer, hanem mindenekelőtt az állam központi támogatásával. Ez volt a mi utunk is, de viszonylag hamar helyi intézményekké váltak a könyvtárak, s így foglalták el helyüket mind a kulturális infrastruktúrában, mind a közgondolkodásban. Ennyi bevezető után vegyük szemügyre most már közelebbről is tárgyunkat. A leltárt érdemes három szempontból elvégezni. Az első szempontot az a kérdés adja, mi született kézzel fogható, szemmel látható, szolgáltatásként igénybe vehető erőfeszítéseink nyomán? A második vizsgálati szempont a szervezetre irányul, vagyis arra, mi teszi lehetővé, hogy ne leszigetelt egységek halmazaként, hanem rendszerként jelenjen meg a magyar közkönyvtárügy? S végül a harmadik szempont a szellemi alapokat firtatja: hogyan vált társadalmilag elfogadott szakmává a könyvtárosság, hogyan felelt meg a könyvtáros szakma a vele szemben támasztott követelményeknek? Ezekre a kérdésekre nyilván nem adhatok átfogó és kimerítő válaszokat, csupán az általam lényegesnek tartott mozzanatokra térek ki. 8
