Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Bényei Miklós: Könyvtártörténeti dolgozatok módszertani tanulságai.
jellemzésekor csak elvétve köszöntek vissza a dolgozatokban és akkor is inkább csak fogalmazásbeli pongyolaságnak, mint tudatos állásfoglalásnak minősíthetők. Örvendetes, hogy az érzelmi kötődés - amely lehet lazább vagy szorosabb, de mindenképpen érzékelhető sokat oldott a tapasztalatlan szerzőknél gyakran kísértő szárazságon. Egyszóval a levelező hallgatók sosem közömbös kívülállóként, hanem együtt érző utódként vagy rokonszenvező kortársként, esetleg cselekvő alanyként közeledtek a régebbi vagy a mostani történésekhez. Mint minden kutató, így a levelező hallgatók számára is komoly dilemma, hogy a feltárt anyagot hogyan, milyen szerkezetben rendezzék el. Természetesen eleve azt javaslom, hogy a történelmi témák esetében rendszerint a leghelyesebb az időrendi szerkezetet választani, mert így mutatható be leginkább a fejlődés íve, leginkább így érzékeltethető a könyvtár belső fejlődésének menete. Hosszabb időtávnál viszont indokolt lehet a további tagolás,tehát alperiódusok kialakítása. A kronologikus szerkezet előnye még, hogy az előzmények, illetve az előretekintés a későbbi évekre, évtizedekre szervesen illeszthetők a tárgyalásmenetbe. Többen rádöbbentek arra is, hogy rövidebb időszaknál vagy egy-egy alperióduson belül üdvös a tematikus bontás. Vitatható, sőt a témák függvényében kárhoztatható az a megoldás, amikor az elsődleges rendező elv a munkaágak szerinti tagolás. Ilyenkor ugyanis nem válnak el az intézmény fejlődésének különböző szakaszai, a tematikus szerkezet töredezettséghez vezet, a könyvtár életéről vázolt kép szétesik. Ezen valamelyest enyhíthetett volna egy részletes kronológiai táblázat, amelynek egyébként is helye lehet a dolgozatban, ha többlet-információkat tartalmaz, de hát ennek összeállítására nem akadt vállalkozó. Bár a követelmények között ott szerepel az összegzés igénye is, csak elvétve olvashattam a dolgozatok végén igazi, a főszövegen túlmutató summázatot. A többség az összefoglalást vagy erőltette, tehát újat nem mondott, vagy odavetette, azaz nem érlelte ki, vagy egyszerűen elfelejtette. A döntő okot abban látom, hogy rendszerint nem maradt kellő idő és energia erre a részfeladatra. És innen mindjárt el is jutunk egy másik tanulsághoz. Jelesen ahhoz, hogy a kutatómunkát mindig, tehát az egyetemi vizsgadolgozat elkészítésekor is célszerű megtervezni, ütemezni. Mindenekelőtt elvégezni az előzetes tájékozódást, ahol felmérjük a téma feltártságát, forrásbázisát, képet kapunk az országos helyzetről stb., azaz meg tudjuk ítélni, hogy a rendelkezésre álló néhány hónap elegendő-e a rokonszenvesnek hitt feladatra, illetve milyen korlátozásokra, szűkítésekre lesz szükség. Ezután ütemtervet kell készíteni az anyaggyűjtésre és a megírásra, és - amiről gyakran elfelejtkeznek - a korrigálásra, a pótlásokra stb. Könyvtár szakos hallgatók munkáival szemben fokozott elvárás a hivatkozási apparátus megfelelő minősége. Összességében meglehetősen vegyes a kép. Némelyek kifogástalanul, a hazai történeti, könyvtártörténeti irodalomban megszokott módon és színvonalon hivatkoztak, igazi jegyzeteket írtak. Megint mások - noha alapkövetelmény lenne - egyáltalán nem készítettek vagy csak imitálták a hivatkozásokat, olykor még a táblázatok forrásait vagy idézetek lelőhelyeit sem jelölték. A többség szemmel láthatóan küszködött ezzel a leckével, mert nekik nem igazán sikerült ellesni, megtanulni a helyes fogásokat, ami az alapképzés egyik súlyos hézagára, a kutatás-módszertani jártasságok elsajátításának hiányára mutat rá. Nem az a baj, hogy nem egységes a hivatkozási technika, hiszen végső soron bármelyik változat jó, ha az azonosításhoz, a visszakereséshez szükséges adatokat közli és következetesen jár el. Baj viszont, ha a hivatkozások hiányosak és/vagy pontatlanok: például az oldalszámokat nem tüntették fel, a levéltári jelzeteket helytelenül használták, az orális forrásaikat nem nevezték meg stb. Számosan bizonytalanok abban, hogy hol és mikor kell hivatkozni; pl. nagyon gyakran a 40