Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Gerő Gyula: A (h)őskor könyvtárosai.
törölni a múltat. A diktatórikus rendszerekre különösen jellemző ez. A miénknek azonban valóban könnyű volt meghaladnia a múltat, a magyar könyvtárügy ugyanis tiszteletreméltó múlttal rendelkező intézményei ellenére is az 1940-es években már valóban egy futóhomokos sivatagi tájhoz volt hasonlítható,amelyben csak itt-ott lehetett felfedezni egy-két oázist, alig csepegő kis forrásokkal. A megülepedett állományú népkönyvtárakat alig használták, s bizonyára igaz tudós kollégánk, Bényei Miklós tanár úr azon adata is, hogy 1940-ben mindössze nyolc városi könyvtár működött az országban. (Ha halkan megkérdezzük, talán azt is elárulja, hogy e számban nem volt-é benne például az 1938-ban visszatért Kassa és az 1940-ben hazakerült Marosvásárhely közkönyvtára? - mert még ezt is lehetségesnek tartjuk az akkori könyvtári viszonyok ismeretében.) A kis létszámú könyvtárosság inkább számíthatott egy vékonyka közgyűjteményi rétegnek, mint önálló szakmának, hivatásnak: a könyvtárak jelentőségét nem rangosította magas rendű jogszabály, nem volt külön könyvtárosi nómenklatúra, többnyire önálló költségvetés sem, nem létezett könyvtárosképzés. (Az egyesületi keretben a harmincas évek végén lebonyolított két híres tanfolyam nem pótolhatta a szisztematikus utánpótlás-nevelés hiányát.) A nagykönyvtárak a kutatóintézetek és az egyetemi tanszékek csekély száma, illetve hiánya miatt tudósképzők voltak: kevésbé a szolgálat műhelyei, sokkal inkább a tudósjelölti ambíciókat szolgáló műhelyek. A napi munkaidő nemritkán csak négy óra volt, s ennek egy részét is a saját kutatásaira fordíthatta a könyvtáros. Sokan ezzel a lehetőséggel olyannyira visszaéltek, hogy a dokumentumfeltárás és az olvasószolgálat nagyon megsínylette. Igaz, az alacsony létszámra is lehetett hivatkozni: 1940-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának személyzete mindenkit beleszámítva is csak 73 fő volt, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának- 1935 óta változatlanul - mindössze 14 (!), a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárának 18, az Országgyűlési Könyvtárnak 17, a Műegyetemi Könyvtárnak 22, a Fővárosi Pedagógiai Könyvtárnak 16, a Technológiai és Anyagvizsgáló Intézet Káplány Géza vezette könyvtárának pedig csupán 10! Egyedül a Fővárosi Nyilvános Könyvtár (a mai Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár elődintézménye) létszáma haladta meg a százat: a központnak és 12 fiókból álló hálózatának 127 alkalmazottja volt, beleértve természetesen a könyvkötőket és az egyéb, nem könyvtáros beosztásúakat is. A vidéki egyetemi könyvtárak közül az 1935-ös adatok szerint kiemelkedett a Szegedi Tudományegyetem könyvtára 2l-es létszámával; a pécsinek 17, a debreceninek csupán 12 munkatársa volt - igaz, hogy Debrecenben a Reformárus Főiskola könyvtárában is csaknem ugyanennyi (11) alkalmazott tevékenykedett. Mindent számítva, a nehezen összekaparható adatokból az derül ki, hogy 1935-ben a tízezer kötetnél nagyobb állományú könyvtárak alkalmazottainak száma országosan 761 volt, 1940-ig azonban ez a szám nem növekedett, hanem csökkent, valószínűleg 700 alá! E helyzetet a vesztett háború, majd az utána következő világrekorder infláció minden bizonnyal tovább rontotta, vagy legalábbis nem javította, az új rendszer kultúrpolitikusai a tervkorszak mámorában tehát ilyen vonatkozásban is jogosan hivatkozhattak látványos javulásra a múlthoz képest: A tudományos és a szakkönyvtárakban 1953 végén már 1601-en dolgoztak (közülük 1073-an könyvtárosi beosztásban), s mivel ugyanebben az időben a közművelődési könyvtárosok száma 400 körül lehetett, a kettő együtt bizonyosan meghaladta a 2000-et. 1949 és 1953 között a létszámnövekedés évi átlagban 250-260 lehetett! Ehhez a nagyarányú növekedéshez 1949 elején még nem járult semmiféle könyvtárosképzés, tansegédlet, szaksajtó. Sebestyén Gézáék sem válogathattak képzett könyvtárosokban a körzeti 24
