Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)

Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.

részét képezték a magyar közkönyvtárak kínálatának, most azonban már hiába keressük őket az étlapon. Nem olyasmikre gondolok, mint a cséplőgépek melletti felolvasások, a termelésnövelő kiállítások, a szatyormozgalom, a politikai kampányok támogatása, a próbálkozások az olvasók közvetlen tudati manipulálására, hanem azokra, amelyek valódi értékeket hordoztak, s létüket az anyagi-fenntartói feltételek elapadása kérdőjelezte meg. Ezek közül az egyik a bibliobusz-szolgálat ígéretes megindulása, minden nehézséggel dacoló működése, majd - remélhetőleg ideiglenes - megszűnése. A bibliobuszok megszületésére hosszú étvizedeket kellett várni, sok kiváló könyvtáros minden erőfeszítése ellenére, s annak ellenére, hogy a művelődési autóflotta ünnepélyes átadása biztató kezdetet jelentett vagy negyven éve. Kevés helyen teremtettek a szolgálat számára optimális működési feltételeket (kezdjük mindjárt azzal, hogy általában lerobbant járművekbe próbáltak új életet lehetni), s a szükséges infrastruktúra (garázs, állomáshelyek kialakítása, raktár stb.) is gyengécske volt. Ennek ellenére a szolgáltatás működött, s bizakodva tekintett a jövőbe. Felszámolásának legfőbb oka abban keresendő, hogy a költségek nem oszlottak meg az érintett könyvtárfenntartó hatóságok között, s a ráfordításokat vizsgáló költségelemzések olyan csekélységekről feledkeztek meg, mint például az egy busz által kiváltott stacioner könyvtárak épületeinek amortizációja. Mindig könnyebb egy-egy szolgáltatást megszüntetni, mint létrehozni. Ennek ellenére biztosra veszem, hogy bibliobusz ügyben nem hangzott el az utolsó szó, s az egy-egy régió könyvtári ellátásáért felelős önkormányzatok, s a kistelepülések, településrészek boldogulását szívükön viselő helyi önkormányzatok összefogásával, s némi központi állami akarattal és támogatással segítve ismét megjelennek a mozgókönyvtárak azokon a helyeken, ahová másképpen ma sem lehet eljuttatni a közkönyvtári szolgáltatásokat. A másik a szakszervezeti könyvtárügy, vagy helyesebben a munkahelyi közkönyvtári ellátás. Talán éppen az volt a hiba, hogy a szakszervezeti jellegre esett a hangsúly, s nem az önkormányzatok által fenntartott közkönyvtári szolgálat speciális aspektusának tekintettük. Holott nyilvánvaló, hogy az érdekvédő, érdekképviselő szakszervezeteknek nem az a dolguk, hogy kulturális szolgáltatásokat működtessenek, hanem az, hogy fellépjenek ilyen szolgáltatásokért tagságuk nevében és javára. A hajdan oly erős és joggal büszke szakszervezeti könyvtárügy mára gyakorlatilag megszűnt, s örülünk, ha némely nagyobb vállalatnál megmaradt a munkahelyi közkönyvtár. Talán több helyen is, mint amennyire első bánatunkban gondolnánk. Ez mutatja azt, hogy tényleges szükségletről van szó, s nem csupán lózung volt azt hajtogatni, hogy az emberek mozgáskörzetébe, életterébe kell beépíteni a könyvtári ellátást. Mint professzionális teljesítmény minden elismerést megérdemel a szakszervezeti könyvtárügy: korszerű elvek alapján, a közkönyvtárakéval azonos szakmai színvonalon, erős támogatással a politikai, gazdasági és társadalmi szervek részéről, valamint számos önkéntes munkatárs odaadó munkájával vívta ki helyét a közkönyvtári térképen. Azon lehet vitatkozni, hogy drága volt, hogy nem volt elég hatékony, hogy felesleges átfedéseket eredményezett helyenként, de némely tanulságát ma is és a jövőben is hasznosíthatja a magyar közkönyvtárügy. Csak tárgyszavakban és emlékeztetőül: ellátó központok, központi gyarapítás, ellátó rendszer, állomány építés koncentrikus körökben, átkölcsönzési állomány, letéti állomány, az igények jelentkezési helyén telepített szolgáltató pontok, rendszeres módszertani gondozás stb. Főként a szakszervezeti hálózatok keretében bontakoztak ki a kórházi betegkönyvtárak is; mi lett velük? 12