Komlósi József (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VII. országos tanácskozása : Székesfehérvár, 2000. július 26-28. (2001)

Élesztős László: A millenniumi helytörténeti mozgalom - a századforduló helytörténeti kézikönyvei

Túrócszentmárton [1893], Esztergom [1894], Versec [1894], Vác [1895], Szekszárd [1895], Szentes [1897, a Csongrádmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Múzeuma], Pécs [1898], Ipolyság [1898, a Hontvármegyei Múzeum-társulat gyűjteménye], Kecskemét [1898, Városi Könyvtár és Múzeum], Segesvár [1898], Keszthely [1898, Balatoni Múzeum], Békéscsaba [1899], Dés [1899], Nagybánya [1899], Selmecbánya [1900], Nyitra [1900, Nyitravármegyei Múzeum]). A 19. század utolsó harmadában elterjedt turistamozgalom szintén hozzájárult a helytörténeti mozgalom és kutatás népszerűsítéséhez. Ami az infrastruktúra "személyi" oldalát illeti: a dualizmus korában jócskán megnőtt a történetírással foglalkozók száma; az egyetemi képzések beindításával (Pesten, illetve Budapesten, továbbá 1872-től Kolozsváron) nőtt a szakmai színvonal, emelkedett a helytörténetírással foglalkozók képzettsége. A történetkutatók, akik ekkor még nem váltak szét "történész"-re, illetve - sokak által lebecsült - "helytörténész"-re, szívesen vállalkoztak a helytörténeti munkára, egy-egy település, régió vagy vármegye történetének megírására, különösen azok, akik egy-egy vidékhez személyesen is kötődtek. A forráséhség úgyszólván csillapíthatatlan volt, bár a feltárások meglehetősen parttalanul folytak, ráadásul a városi-vármegyei levéltárakban igen jelentős volt a rendezetlen, lajstromozatlan, mutatók nélküli iratanyag, ami a kutatást jelentősen megnehezítette. Kezdetben minden történetkutató minden korszakkal foglalkozott - kis túlzással: ami a keze ügyébe került, nyomban publikálta, sokszor kritikai apparátus, jegyzetek, eligazító tanulmányok nélkül. A 20. századi történetírás-történet emiatt joggal marasztalta el a korabeli történészeket és kiadványokat. Mályusz Elemér szavait idézve (A magyar történetírás új útjai. Szerkesztette Hóman Bálint. Bp., 1931): "Nálunk ez a stúdium (ti. a helytörténetírás - É. L.) írói babérokra vágyó dilettánsok és a történeti kutatást iparszerűen űzők vadászterületének számított, amelyet a komoly tudomány lenézéssel került el. ... történetíróink legnagyobb része bizonyos averzióval tekintett a részletfeldolgozás munkája elé s energiáját szívesebben fordította általános történeti jelenségek vizsgálatára és megírására. Ezzel azonban ismét együtt járt, hogy a monográfiákat túlnyomórészt módszeres iskolázottságon keresztül nem ment, vidéken élő autodidakta történetkedvelők írták meg, akik munkájukban sablonszerűén jártak el, mivel invenciójuk új szempontok szerinti feldolgozásra nem volt." Mályusz - és mások - éles kritikáját idő/hely hiányában most nem tudjuk sem továbbgondolni, sem a kritika jogosságát alátámasztani vagy cáfolni. Való igaz, hogy a korabeli, legjobbnak tekintett német helytörténetírás színvonalát nem érte el a magyar kutatás, de a maga korában, az adott körülményeket, a "történetírói infrastruktúrát" (levéltárak helyzete, forrásfeltárás, adattárak, történészképzés stb.) tekintve mégis fontos publikációk születtek. Természetesen sok munka mára méltán merült a feledés homályába, léte azonban a maga korában igen fontos volt, s adatai - kritikával - azért felhasználhatók. A helytörténet elméleti megalapozása felé tett lépések és az első vármegyei monográfiák A helytörténetírás elméleti-szakmai megalapozására is történtek lépések a 19. század második felében. 1851-ben megjelent az első magyar helytörténeti lexikon, Fényes Elek négykötetes munkája, a Magyarország geographiai szótára, amely elsőként közölt helytörténeti leg és statisztikailag értékelhető információkat az ország valamennyi településéről. Révész Imre az MTA támogatásával 1851-ben felvetette a magyar helynevek gyűjtésének szükségességét (Új Magyar Múzeum, 1851. évf); ez elsősorban nyelvészeti célú kezdeményezés volt, de mint Révész fogalmazott: a helynevekben "rejlik a történet és a népjellem". 45