Mezey László Miklós (szerk.): Helytörténész könyvtárosok I. országos tanácskozása : Vác, 1994. július 27-29. (1995)

[I. NAP]. - Mezey László Miklós: A magyarságkutatás és a helytörténeti munka kapcsolódási területei.

4. Helytörténet, magyarságismeret, nemzettudat Eddig szóltam tudományterületünk interdiszciplináris sajátosságairól, valamint téridő koordinátáiról, tehát a szinkrón és diakrón szemléleti jegyeiről és a globális-lokális-regionális kategóriáiról, de nem beszéltem még arról, hogy végső soron mi az, ami munkánk legmagasabb rendű értelmét jelenti. Hiszen sem a helytörténetnek, sem a magyarságkutatásnak ma nem lehet az a célja, hogy öncélúan szaporítsa fölgyújtott adatait, hogy egy szűk szakember-réteg egymás adatközléseit olvasgassa. Munkánknak hivatása, küldetése van, ahogyan elődeinkének is volt. A XVIII-XIX. század hely- és magyarságismereti írói, tudományterületünk klasszikusai először a kor pozitivizmusával föltérképezték országunk-múltunk egészét; nagy leletmentők voltak, akik leírásaikban azt rögzítették, hogy hol adatott élnünk. A két világháború közötti népszolgáló értelmiségi generációk - a falukutató népi íróktól a Teleki Pál -féle tájkutatókig - koruk bajainak okai után nyomoztak, látleleteket készítettek és a társadalomjobbító küldetéstudat vezette őket. Napjaink hely- és magyarságismereti szakemberének ismét más feladata van. Én ezt a feladatot a nemzettudat megújításában látom. E gondolatmenet fölvázolásához segítségül hívhatnám Illyés Gyula vagy Csoóri Sándor írásait, de most inkább Kanyar Józsefei idézem; ő írja: „Történelmünk két hódoltságot ismer: a török másfél évszázadot és a szovjet négy évtizedet. Mintha az előbbi nagy pusztítása ellenére is - liberálisabb lelt volna, hiszen a reformáció nagy korszaka is e másfél évszázad elején zajlott le". Utalás ez arra, hogy a szovjet hódoltság négy évtizede a nemzet tudatát is súlyosan megrongálta, vészesen kikezdte. Valójában a nemzet tudata nem megroppant, hanem elkocsonyásodott. A törött csont előbb-utóbb összeforr, a megpuhult nehezen gyógyítható és csaknem reménytelen eset. Az egoizmus mohó önzésére való ösztönzés mellett föloldották az önismeret, az azonosságtudat gerincét, a múlttudatot, elhallgatták a nemzet egészét érintő' sorskérdéseket, elkenték a nemzet értékképző sajátosságait, nemzeti történelmünk sajátos jegyeit. Két vesztes világháború, Trianon és az 1956-os forradalom leverése után következett talán a legkimódoltabb agymosás: az értékrend, az öntudat szétzilálása. Gondolom, nekünk, a helyes magyarságismeret mai művelőinek nem lehet fontosabb hivatásunk ebben a helyzetben, mint megkísérelni a nemzettudat újjáépítését. Vannak ehhez alapjaink, a legmélyebben fekvőket Szent 1 stván honalapító művében találjuk meg. Ő volt az, aki átvitte a magyar népet „Európa túlsó partjára, a megmaradás földjére" - ahogyan Kanyar József írja. 0 rendelte el, hogy minden tíz falu emeljen templomot - s ez egyszerre helytörténeti és magyarságismereti emlék - így vezetve át a nomadizáló és pogány magyarságot a keresztény Európába, a megmaradás lehetőségébe. A nemzettudat újjáépítésének feladata azonban nemcsak azért lesz roppant fáradságos és hosszan tartó folyamat, mert végzetesen súlyos volt a rombolás, hanem azért is, mert ma a magyarság szétszóratott állapotban él. Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria osztozik a magyar nemzetrészeken, nem beszélve még a nyugati diaszpórákról és a szellemileg-ideológiailag megosztott hazai magyarságról. Ezért is irtóztatóan nehéz feladat lesz kialakítani a nemzettudat 16