Mezey László Miklós (szerk.): Helytörténész könyvtárosok I. országos tanácskozása : Vác, 1994. július 27-29. (1995)

[I. NAP]. - S. Benedek András: Helytörténeti kutatómunka Kárpátalján.

mányos Társaság tevékenysége, amely történelmi kiadványok mellett megjelentette a Zorja-Hajnal című folyóiratot, amely számos, a ruszin és magyar nemzetiséget egyaránt érintő helytörténeti tanulmányt közölt. Ők adták ki a mindmáig egyetlen és ma is használható Kárpátalja-bibliográfiát is. Most azonban - a jelenlegi kisebbségi helyzet aspektusából - elsősorban a magyarlakta terület helytörténetével foglalkozunk. Tragikus tény, hogy 1944 után évtizedekre még a lehetősége is elveszett a kárpátaljai magyar honismereti-önismereti munkának. A bevonuló szovjet csapatok elől az értelmiség nagy része elmenekült. November végén szinte a teljes férfilakosságot elhurcolták a „málenykij robot" évekig tartó, háromnapos helyreállítási munkáira. A mintegy negyvenezer ember közül 23.000 soha sem tért vissza. Ez egy hozzávetőleg mintegy 110.000-es közösség esetében már önmagában is tragikus, már-már végzetes. Később a görögkatolikus, katolikus és református papokat ítélték - különböző koncepciós perek keretében - több évtizedes kényszermunkára. A sorkötelessé növekvő fiatalokat - mint megbízhatatlanokat - nem hívták be a szovjet hadseregbe, hanem a Donyeck medence szénbányáiba hurcolták cinikusan „gyakorlati oktatásnak" nevezett kényszermunkára. A kárpátaljai magyarság - magukra maradt asszonyok, özvegyek, lányok és gyerekek - egyedül maradt, tanárok, papok, jogot-hivatalt értő emberek nélkül. S ehhez járult a hatalom parancsa: az „ezer év óta nem volt itt semmi". Még 1970-ben is érdekességként említi meg egy, a kárpátaljai ukrán irodalom történetét összefoglaló „monográfia", hogy a közel ezer éves magyar „megszállás" ellenére nem alakult ki magyar irodalom. Csak a szovjet hatalom éveiben jelentkezett két író, Kovács Vilmos és Ballá László. Az amúgy igen gazdag ukrán helytörténeti irodalmat igen komoly kritikával kell kezelnünk. Magyar olvasók számára is hozzáférhető például A boldogság felé című „alapmű" (Ungvár, 1975), amelynek alaptézise egy sosemvolt helyi kárpátukrán fejedelemség Ungvár-Munkács vidékén, a magyarok megszálló volta s a kijevi-kárpátaljai kapcsolatok történelmi kontinuitása. S itt kell újra felemlítenünk a korábban már őstörténészként feltűnt Szova Péter nevét, aki igen gazdag fantáziáját hasznosítva - korábbi „bűneit" ellensúlyozandó - gátlástalan elméíetgyártóként állt a hatalom szolgálatába. A középkori kárpátaljai történelemmel kapcsolatos fikciókat most nem említve, elég felidéznünk, amit a magyar helynevek elszlávosításában produkált. Az egyszerű személynévből képzett Bene falunevet például latinból ukránra fordítva „jófalvának", Dobrosziljának keresztelték. így lett Bátyúból „batyu" értelmezéssel Vuzlovoje, Forgolanybol, az egykori flamand alapító nevét őrző faluból „forgó lány", Gyivicsnoje. Illik azonban a kivételeket is megemlíteni. Színvonalas és szép monográfia /./. Pop és D.I. Pop V gor ah i dolinah Zakarpatja (Kárpátalja hegyein és völgyein) című művészet- és építészettörténeti áttekintése. Jellemző azonban, hogy ez is Moszkvában látott napvilágot 1971-ben. Külön ki kell emelnünk Váradi Sternberg /áttolnak, a közelmúltban Budapesten elhunyt ungvári történésznek a munkásságát, aki a szinte lehetetlen körülmények közt is igen sok kárpátaljai vonatkozású dokumentumot tárt fel és tett közzé. A kivételek közé sorolhatnánk Neupauer Kamill munkásságát is, aki Najpaver néven számos helytörténeti írást publikált Kárpátalján, szemléletére azon33