Hazai Tudósítások, 1973 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1973-06-15 / 12. szám
Hazai Tudósítások 2 1973. X. évf, 12. sz. Petőfi nyomában VÉGSŐ_ BÚCSÚ A_ SZÜLŐKTŐL (I) Közismert tény, hogy nemcsak Petőfinek, hanem szüleinek is nagyon hányatott volt az élete. Petrovics Istvánnak, az egykor jómódú mészárosnak, bérlőnek és kocsin árosnak 1839-es szabadszállási csődpere során - egykori feljegyzés szerint - "minden vagyona bírói foglalás utján elfoglaltatott". Az öreg szülők azóta sem tudtak igazán talpra állni. Sándor fiuk, aki a forradalom nagyszerű napjaiban szép, fiatal feleségével a pesti Dohány utcai Schiller-házban lakott, részben azért is költözött 1848 nyarán olcsóbb lakásba - a Lövész utca 391, ma Királyi Pál utca 18. első emeletére - , hogy tönkrement szüleinek cinkotai, majd váci eltartási költségeit is jobban fedezhesse, végül pedig őket is magához vegye. Ebben a pesti lakásban volt utoljára együtt a családi kör két nemzedéke. Julia már várandós volt, ezért a költő nem is sokat habozott, hogy Jellasics betörésének a hírére sürgősen Erdődre vigye szeptember végén. Amikor hamarosan egyedül visszatért, ezt a lakását is felszámolta - több, mint tizedik pesti otthonát diákkora óta ... Uj otthonba vitte a teljes közös berendezést; a Zöldkert utca 481. alá. Dehogy sejtette, hogy fél éven belül itt fognak megs zárni áltatni ingóságai - és apja életének napjai is! ... Ma is áll ez a háromemeletes ház, éspedig megújított pompában, mint szép pesti műemléképület a Magyar utca sarkán: Reáltanoda utca 19. Akkor alig egyéves volt, a neves Wagner János építette 1847-ben Kegelné Farkas Éva számára (századunk elején a Gundel-családé lett). Itt, az első emeleti 3 szobás lakásban még rövid ideig együtt élt 1848 októberében apa, anya és fia. István, a fiatalabb fiú ekkor már katona volt - nemsokára Sándor is az lett. De ekkor még utolsó közös élményként láthatta apját, aki mint "vén zászlótartó", önként jelentkezett a Vasvári Pál vezette pesti önkéntes szabadcsapatnál, hogy azután büszkén üldözze Jellasics megvert seregét egészen Bruckig, az osztrák határig. Úgy tűnik, ekkor az emlékezetes zászlóavatáson - látta a költő utoljára édesapját. A történelem és az élet vihara eltépte őket egymástól, s alig néhány hónap leforgása alatt az apának, majd az anyának, s végül a fiának is kioltotta lángoló életét. Petőfi István - az utolsó években fia után már ő is elhagyta a Petrovics nevet - 1848 telén már csak levél utján érintkezhetett Sándor fiával. December 13-án melegszívű - egyben a pesti drágaságról panaszkodó - levelet ir Debrecenbe címezve a féltőtürelmetlen nagyapa jelölt. "Nem kívánom éltemet, mert látom, hogy öreg vagyok, egisigem nincsen ... de nem tehetek rula, erővel nem bújhatok a föld alá, ha már élnem köll ... csak ugyan örömömben halnék meg, ha onokámat láthatom, és szinte öreg Felesigem óhajtjuk azt a hirt és szempillanatot, hogy szerencsésen megvan az Édes Szüleje meg az kis ártatlan ... Sándor Fijam köszönöm Fijam az pénzt, 50 ft megkaptam ..." Két nap múlva megszületett a kis Zoltán. Hruz Mária soha nem láthatta unokáját, de a nagyapának még teljesült az álma. Egykorú feljegyzés szerint "a tél folyamán egyszer még Debrecenbe szökött, ott láthatta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne". Ám költő fia ekkor is utón volt ...
