Hazai Tudósítások, 1970 (7. évfolyam, 16-25. szám)
1970-12-15 / 24-25. szám
1970. VII. évf. 24-25. sz Hazai Tudósítások 15. Uj arcú magyar tájak A HORTOBÁGY Ha van magyar táj, amely az utóbbi negyedszázadban alapvetően megváltozott, akkor az a Hortobágy, anélkül azonban, hogy vesztett volna régi varázsából. A zsúfolt városokból érkező turistáknak ma is páratlan, felejthetetlen látványt nyújt a végtelen puszta, de az nem az ország legterméketlenebb tája már, hanem Fazekas Mihály szavaival élve "valóságos Kánaán",ahol a pásztornépnek "szép zöldellő mezőben legel a marhája". Kietlen puszta a múlt század második felében lett a Hortobágy, amikor elvették tőle a vizet. A Tisza-szabályozás - mivel nem követte második lépésként az öntözés megszervezése - néhány év alatt kiszárította a Hortobágyot; terméket len, gyorsan szikesedő, kopár "tüzmezővé" tette. Nyár derekára már kiégett az egész táj, csak a sósföldet nyalta keservesen a jószág. Ilyenkor esengett a pásztor az egekhez: "Istenem, teremtőm, adj egy szelíd esőt, - A szeginy baromnak jó legelő mezőt!" A vizet kapta vissza a puszta a keleti főcsatorna megépítésével, 1956 júliusában. Ez időponttól kezdődik a Hortobágy történetének uj fejezete. Az utóbbi tiz év alatt több mint 25 ezer hold ősgvepet alakítottak termővé. A Tisza vizével elárasztott Ütemezők holdanként 15-16 mázsa búzát adnak. A mai hortobágyi táj jellemzője kétségtelenül a víz. Mindenfelé ez fut kisebbnagyobb csatornákban, ez hullámzik az egymást hosszú sorban követő halastavak medencéjében, ez csillog az elárasztott legelőkön, az apró gátakkal övezett rizstáblákon. Messzire nyúló vetéstáblák, kukoricások, cukorrépa és rizsültetvények, öntözött legelők, korszerű állattenyésztő telepek jellemzik a mai pusztát, de sok-sok ezer holdnyi feltöretlen ősgyep őrzi még a régi pásztorvilág lassan tünedező néprajzi érdekességeit. Az érintetlenül hagyott puszta-részek nemzeti parkká való alakítására rövidesen sor kerül, ekkor védelem alá kerülnek a vadmadarak, az ősi magyar háziállatok, a hatalmas termetű szürke szarvas-marha, a pödröttszarvu rackajuh, a komondor, a kuvasz, meg a puli. Mivel a külföldiek egyre inkább keresik a fogyó természeti tájakat, az ősi népélet, az elhaló pásztorvilág romantikus környezetét, a Hortobágy ma Európában szinte egyedülálló attrakció. Évente több mint százezer látogató keresi fel, a "sláger" maga a puszta látványa, de különösen a ménes. A csikósok a nagy vendégjárás idején napi 16 órát is eltöltenek nyeregben: hajtás-, terelés, itatás, lovasbemutató a program, na meg kocsikázás az asztalsimaságu mezőségen. Amikor pedig megkezdődik az őszi madárvonulás, a Hortobágy valóságos Eldorádója lesz a vadkacsa és a vadliba-vadászoknak, akik a nagy csárda boltíves vendégszobáiban ütik fel tanyájukat. Az ősi vendéglátó hely ma is úgy áll a kanyargós Hortobágy folyócska nádszegélyes partján, a lomha ivelésü kőhíd mellett, mint az elmúlt századokban. Szemben vele az egykori szekérállás pásztormuzeum, körülötte most alakul ki a pusztai skanzen. Az öreg csárda előtt mindig hosszú autósor áll, a csárda népi jellegű bútorokkal berendezett szobáiból nem fogy ki soha a vendég. Az étterem nehéz tölgyfa asztalait pusztai emberek, csikósok, gulyások, traktorosok, agronómusok, halászok és városi kirándulók, külföldi turisták ülik körül. Halászlé párolog a cseréptányérokon, paprikáscsirke illatozik a bográcsban, a poharakban tokaji bor csillog aranysárgán. A sarokban régi pásztordalokat muzsikálnak a cigányok. A zümmögve be-beszürődő motorzugás azt jelzi, hogy az állami gazdaság fürge kis sárga repülőgépei növényvédő feladataikat végzik valahol a közelben. A cigányzenébe olvadó motorberregésben jelképesen benne van a Hortobágy mai kettős arca: az egyik,amely a régi pusztát őrzi s a másik, amely a mezőgazdasági kultúra legkorszerűbb elvei alapján válik gazdagon termővé. !
