Harangszó, 1945
1945-03-11 / 10-11. szám
26. HARANGSZÓ 1945. március 11—18. vednie. Látja ott azt a juhászt és mellette a nyáját? — kérdezte a lelkész. — Látom. — Hát azt az elcsatangolt bárányt a tilosban? Azt is. —- Hallja, a pásztor, hogy füttyent'neki? De a juh nem akarja meghallani. Most a botjával fenyegeti. Azt sem veszi semmibe. Göröngyöt dob felé. Az is hiábavaló. Nézze csak, most a kutyáját uszítja rá. Az eb csaholva száguld felé és összeharapdálja. Az elcsatangolt bárány most már esze nélkül rohan vissza a nyájhoz. Mi szegény magyarok, akiknek húsunkban a fájdalom, vájjon visz- szatérünk-e már Istenhez?! * A másik hely, ahol a hivő keresztyén vigasztalást talál: a Krisztus sebei. Tamás jót kívánt, amikor ujjait 3 Krisztus sebeibe akarta bocsátani. Csupán az volt a baj, hogy Tknnást a kételkedés indította erre. (.János 20, 25.) Boldog, aki hittel mélyed bele Krisztus sebeibe, mert •tt a legnagyobb nyomorúság napjaiban is vigaszt talál. Mire tanítanak Krisztus sebei? Arra, hogy aki Isten gyermeke akar lenni, annak meg kell járnia a szenvedés tövises útját. Megtanítanak arra, hogy a mi szenvedéseink Krisztus irtózatos szenvedéseinél nagyobbak már nem lehetnek, mert ő a testi kínokon felül rettentes lelki kínokat, a gúny és félreismerés emésztő gyötrelmeit is csendes megadással tűrte. Krisztus sebei arra is megtanítanak, hogy szenvedésünk, a türelem példaadása által másoknak áldás forrása lesz. Nekünk magunknak viszont, ha hűek maradunk, örök dicsőséget szerez, mert * miként az -fcranyérc' a tisztító kemencében, a szenvedésekben mi is megtisztulunk: „A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez né- künk.“ (II. Kor. 4, 17.) A harmadik, amiben a hívő keresztyén vigaszt talál: a feltámadott Krisztussal való közösség. Krisztus halála a múltban ment végbe, sebei csak akkor lesznek igazi áldásomra, ha a jelenben a feltámadott Krisztussal naponkénti közösségben egyesülök. Hívő keresztyének ajkáról gyakran halljuk ezt a szót: „édes Jézusom“, „drága Krisztusom". Nem ok nélkül, mert kimondhatatlanul „édes“ és kibeszélhetetlenül „drága“ az a kapcsolat, amely a hívő lélek és Megváltója között fennáll. Ez az, amiért Pál apostol mindent kárnak és szemétnek ítélt (Filippi 3, 8.), ez az, amelyért az őskeresztyének vagyonuk elrablását is örömmel tűrték. (Zsidókhoz írt 1. 10, 34.) Ignác antióchiai püspököt, Tra- ján római császár, idejében (98— 117) keresztyén hitéért halálra ítélik és Rómába hurcolják, hogy a cirkuszban vadállatokkal tépessék szét. Barátai közbe akarják vetni magukat érdekében, de Ignác lebeszéli őket: Isten búzaszeme vagyok — mondotta — azt akarom, hogy a vadállatok őröljenek meg és így Krisztus tiszta kenyerének találtassam. —- Öt keresem én, aki érettünk meghalt, Öt óhajtom én, aki érettünk feltámadott... akiben közületek Ő lakik, az felfogja, amit én érzek! Sem szórakozás, sem boros pohár maradandó vigaszt nem ad, mert nem is adhat lelkednek. De hidd el, szenvedő magyar testvérem, teljes vigasztalást találsz: az Isten igéjében, Krisztusod sebeiben és a feltámadott Krisztussal való közösségben. Harmati Béla tábori lelkész. Hit — élei! Közhely számba megy ugyan, de mégis örök igazság, hogy „akinek nincs hite, semmije sincs“. Most ezekben az ítéletteljes időkben napról-napra láthatjuk, tapasztalhatjuk ennek valóságát. Láthatjuk, hogy azok az emberek, akik eleve hitetlenül vagy hitüket vesztve fogadják és élik át az eseményeket, tántorognak csak az életúton, gyökcrteíe- nül ingadoznak ide-oda. Nincs semmi biztos alap, melyre építsenek, nincs semmi, amibe belekapaszkodjanak. Ezek az Ezt tetted érted — mit tettél értem? emberek csak a látható dolgokban hittek. Abban, amit érzékelni, szemmel látni, késsel megtapintani tudtak. Hittek a pénzben, annak mindenható hatalmában, hittek a hatalomban, gazdagságban s mindenben, amit ezzel s ezáltal megszerezni tudtak. S csak ebben hittek! Csoda-e azután, hogy amikor a fergeteges, pusztító vihar ránkzúdult s ők látták, hogy bálványuk, a pénz, vagyon, gazdagság, amiben ők hittek, amit ők imádtak, nem védi meg őket — összeroppantak? Kicsúszott lábuk alól a biztos talaj. Hatalmuk tudatából táplálkozó nyugodt fölényük semmivé lett. Szertefoszlott. Valóban elveszni, megsemmisülni láttak mindent, amiért szerintük élni érdemes volt. Mélységesen csalódtak bálványaikban. Olyanféle dolog ez, mint amikor mi túlságosan tökéletesnek gondolunk valakit embertársaink közül. Felékesítjük a legragyogóbb tulajdonságokkal, képességekkel s egyszer csak rá kell döbbennünk, hogy igen tévedtünk. Talán hősnek gondolunk valakit, katonák mintaképének, bátornak, rettenthetetlenül vitéznek. Milyen borzalmas csalódás azután, ha tapasztalnunk kell, hogy akit mi példaképnek tartottunk, az egészen közönséges, talán még az átlagon sem felülemelkedő ember. Valami hasonló érzésük lehetett — csak fokozott mértékben — azoknak az embereknek is, akik kizárólag az anyagban hittek. De amíg mi, ha csalódunk valakiben, legfeljebb csak egy képzelettel leszünk szegényebbek, addig ők elveszítettek mindent. Az anyag volt az istenük! Előtte hódoltak, tömjéneztek, áldoztak. Abban hittek görcsös igyekezettel. Hittek és bíztak. S végzetesen cserbenhagyta őket. Akkor, amikor legjobban akartak belekapaszkodni, mikor legjobban kellett volna segítsége. S vele elveszítettek mindent. Reményüket, hitüket. Benne csalódtak, másban nem hit- tek és nem tudnak hinni. Így hit nélkül, reményvesztetten, csiiggeteg szívvel valóban csak tengődnek s lassan végleg elpusztulnak a mostani nehéz próbák között. Mert tényleg, az ezernyi szenvedéssel teljes mai idők véres valóságként tárják elénk a könyörtelen igazságot: Akinek nincs hite, semmije sincs. Ezzel azonban még nincs befejezve ez a mondat. Nyugodtan lehet folytatni s bátran hozzá lehet tenni: „...akinek viszont hite van, mindene van“. Nagyon jól tudom, hogy soha ilyen, szinte elviselhetetlen próbát nem kellett' Kiáltani a magyarságnak, mint most. Nagyon jól tudom, hogy megszámlálhatatlan s ,k . egyéni tragédia jár a második világháború nyomában, hogy családok tízezrei szakadtak el egymástól, elveszítve otthont, minden vagyont, földi kincset, hogy százezrek járják a végtelen országutakat, csikorgó hidegben, fázva, éhezve Tudom mindezt. S mégis azt mondom, boldogok, akik hisznek. Boldogok, akik a szenvedések e tüzes poklámul is hittel tudnak megállani. Olyan kincsük Megjelentve és mégis váratlanul. Irta : Modersohn Ernő. Eljő pedig, mint tolvaj az éjben, az Úrnak napja. II. Péter 3 : lt). Kevés idővel ezelőtt egy testvérem jött hozzám s elbeszélte álmát. Nagy órát látott az égen. Amint ránézett, látta, hogy az óra három percet mutatott éjfél előtt. Alá nagy betűkkel ez volt írva: Ézsaiás 6 : 8. Felébredt és kikereste a jelzett helyet, mely így szólt: „Kit küldjék el? És ki lesz az én követem? Én pedig mondák: Itt vagyok, küldj engemet!“ Megkérdezte tőlem, mint jelent az álom. Azt felellem: „Nem nehéz a magyarázat. Isten gyermekei régen felébredtek annak valóságára, hogy a világ óráján utolsó az óra. Az ön álma azt jelenti, hogy csak néhány perc és ez óra lejár. És mert utolsó az óra, szüksége van az Úrnak emberekre, kiket követekül küldhet, kik örömest rendelkezésére állanak, kikkel terveit véghez- viheti és szándékát megvalósíthatja. Ha valamikor, most itt az ideje, hogy Isten gyermekei felébredjenek és Érte éljenek.“ Nem tudom, helyesen magyaráztam-e az álmot, de azt. tudom, hogy utolsó az óra és az Úr üzenete sürgős. Mi ez az üzenet? Így hangzik: „Íme, ö jön!' Az idézett vers előtt Péter megmondja, hogy miért nem jő még az Úr. „Nem késik el az Úr az ígérettel, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszútűrő irántunk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem, hogy mindenek megtérésre hajoljanak." Miért nem jött még el az Úr eddig? Mert hosszú- Tűrő. Mert időt ad a világnak, hogy megtérjen. Időt ■t hívőknek, hogy elkészüljenek. Miután Péter ezt a feleletet megadta s az Úr eljövetele felől minden kétséget-eloszlatott, világosan és mitározottan ezt mondja: „Íme, Ö jön!" Igen, ö jön! Mily gyakran jelentetett meg! És mégis mikor jön, váratlanul fog jönni. Mikor Jézus egyszer tanítványaival visszajövetelé- ről beszélt, mondta, hogy amint Noé és Lót napjaiban volt, úgy lesz az ember fiának napjaiban is. Mint volt Noé napjaiban? Noé előre értesítést kapott. Isten így szólt hozzá: „Ítélet fog jönni, nagy árvíz, mely az egész emberi nemzetséget elveszti. De te menekülj! Csinálj bárkát magadnak, melyben megmenekülhetsz a tieiddel s az állatvilág képviselőivel az általános pusztulásból!" Feltűnő parancs volt az. De egyúttal merész állítás. Noé felföldön lakott, melynek hegyei részben örök hóval fedettek voltak. Ott a hegységben kellene hajót építenie? Ha még lakóhelye tengerparti föld volna, akkor talán érthető volna a parancs. De itt, a hegység közepén! így mégis különös a kívánság! De Noé hitt. Meg volt győződve, ha Isten mondja: „Jön az ítélet“, jönnie is kell. Halasztás nélkül munkához fogott. „Mit csinálsz Noé?“ kérdezték az emberek, amint építkezni látták. Elbeszélt mindent, amit Istentől hallott. Az emberek nevettek. „Te Noé, nálad nincs minden rendben! Valami rögeszméd van. Képtelenség, amit mondasz!“ Mi mindent kellett Noénak elnyelnie! Ahova csak nézett, mindenütt gúnyt látott. De megmaradt az igazság hírnökének — amint Péter mondja*--— és hirdette fáradhatatlanul, 120 éven keresztül, az eljövő ítéletet. Amint a 100 év eltelt s >a bárka majdnem elkészült, komolyabb és sürgetőbb lett szava. Odament minden egyeshez: kérte őket, rimánkodott nekik: „Térj meg és mentsd meg lelkedet, az ítélet hamar eljÓ“ De csak nevették kérését és intelmeit. A tanultab’bak fejüket rázták: „Nincs semmi jel arra, hogy rossz idő közelednék. Noé képzelgő és rajongó; ne nyugtalankodjatok miatta!" A bárka elkészült. Jött a kiváncsiak tömege, hogy a nagy alkotmányt megnézze. „Miért olyan nagy a bárka?“ kérdezték. „Állatok is fognak belemenni mindenféle fajtából“, felelt Noé, teljesen elhagyatva, öh, hogy nevették! De egy napon rengett a föld az állatok megszámlálhatatlan seregének jövetelétől. A levegő zúgott a madárrajok szárnvcsapdosásától. Miként a fecskék megtalálták útjokat a világtengeren keresztül, mikor téli szállásukra mennek messze délre; miként a méhek megtalálják a kast, ha tőle távol repülnek; amint tudják a hangyák útjokat a bolyhoz: úgy találták meg az ösz- szes állatok a bárkába vezető útat. Isten mutatta meg nekik. Ez megijesztette az embereket. De a tudósabbak, kikhez tanácsért mentek, ismét megnyugtatták őket. „Persze1“, mondották, „ezt nem tudjuk még megmagyarázni*, felötlő tünemény; kutatásaink még meg nem egyezők. De az az egy bizonyos, hogy vízözöntől, amit Noé mesél, nincs mit félni!“ Az emberek ismét megnyugodtak és tovább aludtak. Végre eljött a nap, melyen Noé övéivel bement a bárkába. Óh, mily nehéz volt szive! 120 éven keresztül szólt és hívott a bárkába, de fáradságának nem lett semmi eredménye. Kért minden egyest, de süket fülekre talált. Senki, senki, aki ráhallgatott volna! Egyedül mentek ő és övéi a bárkába. Isten bezárta mögöttük. Aztán elmúlt nyolc nap, de a megjelentett ítéletnek semmi jele. Elmúlt a hét. Jött az utolsó nap. Elmúlt az is Amint a nap lement, így szóltak az emberek: „Holnap szép napunk lesz, jó időt fogunk kapni." Azzal nyugalomra tértek. És akkor — éjféltájban szélroham zúgott keresztül a földön, mely a tölgyfákat széthasította s a sziklákat leszaggatta. Az ég zsilipéi megnyíltak s a mélység kútai feltárultak. Rémülten futottak most az emberek a tudósokhoz, kiknek szava oly sokszor vigasztalta é,s megnyugtatta őket. Azok azt mondták: „Nagy árvíz ez, amelyet itt a földön még nem éltünk meg. De el fog múlni." Ámde nem múlt el, hanem a vizek magasabbra és magasabbra hágtak. A megrémült embereknek eszükbe jutott Noé és bárkája. „Szaladjunk Noéhoz", mondották, „van bárkája és azzal úszhat. Minket is vegyen fel!“ Amit mondottak, megtették. Futva közeledtek. „Noé, jó Noé, kedves Noé, drága Noé, engedj be, kérünk, a bárkába." óh, most tudtak szép szavakat használni! De hallga, mit mond ö. „Kedves barátaim“, hangzott belülről, „szívesen tenném, de nem tehetem. Nézzétek csak, nem találtok-e kulcsot, vagy reteszt rajta. Isten kívülről reám zárta a bárkát!“ Keresték, de semmit sem találtak. „Menjünk haza, hozzunk feszítő rudakat és szerszámokat. Majd lyukat ütünk a bárkán.“ De összecsaptak a habok kunyhóik felett és senki sem tért vissza. Az özönvíz jött és mind elpusztította őket. Oly régen megjelentve — és mégis váratlanul. (Folytatjuk.)
