Harangszó, 1944
1944-08-06 / 32. szám
144 HARAN G SZÓ 1944. augusztus 6. a lecsapódásokat, mikor minden zengett körülöttünk és rázkódtak a falak. Egyszerre kivágódott az ajtó s zúdult be a füst- és porfelhő. Vizes zsebkendőt tartottam az arcom elé s láttam a villanyzseblámpa gyér világításában is, milyen sűrű a levegő. De a gyermek mégis megszületett Isten segítségével. Megszületett a fiam!" A fpelyes út. , Beszámoló a komáromi hadikórház sebesültjeinek bibliaköri munkájáról. Egyik szűkebbkörű imaórán elhangzott a fogadalom: igen, mi is tartunk önálló bibliaórát. Bár ez a fogadalom igen elhamarkodott volt, mert erőt nem igen éreztünk magunkban, de ami embernél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Nem mondom, az én szivem is jobban dobogott, mint máskor. Szinte egészen a torkomban éreztem, amint ver. Hát hogyne vert volna, hisz az örök Király üzenetét kell a többi bajtársaimnak átadni és róla bizonyságot tenni. Igen, de ezen Ő is ott lesz és figyeli maid, miként teszünk bizonyságot Róla. Ilyen előzmények után következett el az a nap,-amelyre kitűztem, hogy én is bibliaórát tartok. Pár bajtársamnak szóltam, akik megígérték, hogy eljönnek. Soknak nem mertem szólni, mert féltem, hogy hátha nem sikerül és így kevesebb ember előtt kell szégyenkeznem. De ez a kishitűségem csakhamar eloszlott, mert fülembe csengett egyik aranymondás: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt.“ Először még egy csendes imádságra kulcsoltam össze kezem, kértem a jó Istent^ hogy áldia meg e kis összejövetelt. Az egyik szobában terveztük az ösz- stejövetelt, ahol legutóbb is tartottuk a lelkész úr vezetése alatt, de mivel az most már betegekkel volt tele, így tehát egyik szakaszvezető bajtársam szobájába mentünk. A szakaszvezető bajtársam felszólította a szobatársait, hogy mivel bibliaórát tartunk, aki akar, rhenjen ki. Páran ki is mentek, de egy kis csoport — mely a sarokban foglalt helyet — nem tágított, mert tagjai igen bele voltak merülve az ördög bibliájába. így tehát mi kénytelenek voltunk a másik sarokba húzódni, ahol azután mi is megkezdtük a mi önálló bibliázásunkat. imádkozással kezdtem, s utána elolvastuk az az napra kiválasztott isteni üzenetet: Prédikátor 12; 1. „örvendezz a te ifjúságodban és vidámltsom meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szivednek útaiban és szemeidnek látásiban: de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!“ Igen, majd eljön. az idő, mikor mindnyájunknak meg kell jelenni az A hitnek csodálatos ereje van. — Elbeszélés. — Irta: Szende Ernő. Vasárnap délután volt. Véget ért az istentisztelet. Az orgona búgó hangja mellett tódult ki a templomból a lányok serege, a?tán az asszonyok, majd a fiúk, legények s utoljára a felnőtt férfiak, akik lassú léptekkel tartottak az iskola felé. Egyenkint lépték át az iskola küszöbét, helyet foglaltaik a padokban s halkan beszélgettek. Közgyűlésre jöttek össze. Közben bejött a tanító. Odalépett a harmonium elé, kinyitotta, aztán leült az ott álló székre. Kinyílt az ajtó. A lelkész lépett be. Mögötte a kurátor. Megszólalt a harmonium s pár bevezető akkord után felcsendült dallamos, gyönyörű szép énekünk: Isten felséges adománya. (A közgyűlést az első versével kezdték, az utolsóval végezték. Könyv nélkül tudták.) Utána a lelkész rövid fohászt mondott, majd a szokott formaságok elintézése után a gyűlést megnyitotta és szólásra emelkedett. — Tisztelt közgyűlés! — Mai gyűlésünknek csak egy pontja van A templom külső-belső renoválása. A tavasz folyamán már szó volt erről. Akkor azt határoztuk, ha Istien jó aratást ad, akkor egyszerre, egy költséggel csináltatjuk meg. Ha gyenge lesz, úgy részletekben. Hála a jó Istennek, bőséges áldást adott. Most tehát arról van szó, határozzanak, több évi részletben, vagy pedig egyszerre, talán még az ősz folyamán végezzünk-e a munkálatokkal? A közgyűlés tagjai lelkesen kiáltották: Isten ítélőszéke előtt és számot adni sáfárkodásunkért. Ezt érezte velem együtt a többi bajtársam is és ebben az irányban folyt a további beszélgetésünk. Befejezésül hosszan imádkoztam, ami után közösen elmondottuk a Miatyánkot. Milyen szép is volt így egymás hite által erősödni. Szinte Sámsonnak éreztük magunkat, mire vége lett. De vájjon az ellenkező sarok is így volt-e? Ök is erősödtek-e? Nem gondolnám, hogy ők is így lettek volna; hogy valamennyien nyugodtan hajtották le fejüket és nem bántotta az a csalódás, amit az ö kártyázásuk után éreztek. Igen, nincs is szebb annál, hogyha valaki magának kitűz egy célt és ennek a célnak a Szolgálatába állítja be az egész életét. Az igaz keresztyén hívőnek pedig nem lehet más célja, csak A finn egyetemi keresztyén diákszövetség, az Ylioppilaitten Kristillinen Yhdistys, a háború alatt is folytatja munkáját. Évente az ország különböző helyein megrendezi konferenciáit, amelyeken többszáz főnyi diákseregek vesznek részt. De nagyobbára nők. Férfi alig akad. A férfiegyetemisták a fronton vannak. Ezért ezek részére a hadműveleti területek különböző helyein tartanak gyűléseket. Ilyen gyűlés volt ez év pün—- Egyszerre legyen! Még az ősszel! Éles hang csapott fel. — Nem egyezem bele! Tiltakozom ez ellen! Halotti csend lett a teremben. Olyan, mint a vihar előtti tengeren! De csak egy pillanatra, a másikban már felsüvített a hang. — Ki az, aki nem egyez bele? ' Az első padban jól megtermett idősebb ember ült. Nem állt fel, hanem csak hátrafordult s megszólalt: — Én vagyok. > Az emberek nyújtogatni kezdték a nyakukat, hogy lássák, kicsoda az illető? Itt is, ott is felhangzott a kiáltás: — De hát ki az? Mi a neve? Az illető ember most felálilott. összehúzta a homlokán a bőrt s haragos szemekkel nézett végig az embereken. — Hát én volnék! Kis István, ha nem ismernének. Az utolsó padban egy köpcös kis ember állott fel. — Hát maga az, Kis uram? Pedig de nagy úrnak tartja magát! A falu legmódosabb, leggazdagabb embere beszél a templomunk megújítása ellen? — Én nem vagyok ez ellen! De nem egyszerre, hanem két-három évi részletekben csináltassuk meg! így könnyebben elviseljük a terhet, mintha egyszerre rójjuk azt ki. A kis ember vitába ereszkedett vele. — Ha mi, szegények, el bírjuk viselni a nagyobb terhet, úgy a gazdagabbak annál könnyebben kibírják. Az első padban Kis mellett még négy jómódú gazda ült. Ezek is Kisnek a pártját fogták. — Nem bírjuk! Igaza van Kis úrnak! Kis újra megszólalt: — Ha maga, Szecsődi és a többiek is bírják, ám tessék! De én nem birom. az, hogy az örök üdvösségre jusson. Ennél nemesebb célt nem tudok elképzelni. Ha pedig nem ez a célod, elvesztél! Tehát, ha még nem volt ez célod, — Te, aki e sorokat olvasod, — igyekezzél e cél felé haladni és életedet is ennek a célnak szolgálatába állítani. Még nem késő, de lehet, hogy holnap már késő lesz! így folyik az élet a komáromi hadikórház protestáns gyülekezetében, ahol nincs egy nap, hogy bibliaóra vagy imaóra ne volna. Milyen szép is, amikor az ember végigsétál az udvarban és itt is, ott is egy bibliát szorongató sebesültet lát. „Ne félj te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti atyátoknak, hogy néktek adja az ö országát.“ Valkó László őrmester. kösd két ünnepén Aunuksenlinnában, Aunusi Karjala székhelyén. Nagy harcok színhelyén. Aunuksenlinna (Aunus) az Aunus és Vaaseni folyók egyesülésénél fekszik. Környéke elüt az általános karjalai tájképtől: dombok, erdők, mocsarak helyett magyar Alföldünk tájaira emlékeztető tekintélyes síkság. Ami fát látni rajta, az nagyobbára nyír és nem fenyő. Szecsődi hangja gúnyosan csattant fel: — Nem-e? Hát aztán miért nem? Avagy talán az Isten nem adott kétszer annyit magának, mint másnak? — De adott! De csapást is adott! Három darab tehenem, egy ökröm lép- fenében pusztult el és két lovam is oda lett. Szecsődi szeme csak úgy szikrázott. — Ügy? Hát ez az oka? Ügy tudom, már meg is vette az elhullott állatok számát! Sőt, két ökörrel most többje van. S ha nem bírt volna egyet sem venni, még akkor is maradt az istállójában vagy tíz darab jófajta fejős tehene. Lássa, nekent csak egy tehenem volt, csak olyan hitvány fajta és az is elhullott. S máig sem bírtam helyébe újat szerezni. De nem is akarok. Majd csak megteszünk a télen nélküle. A megtakarított pénzem inkább a. templomra adom s tavaszra majd megsegít az Isten, hogy újat vehessek. Kis István arca lángba borult. — Mi köze van magának ahoz, ami az én dolgom? Semmi köze! A lelkész végét akarta szakítani az áldatlan vitának. Szólni akart. De nem jutott szóhoz. A levegő tele lett paprikás hangulattal. Forrt, izzott minden! Indulatos szavak röpködtek s a zsivajból egyszerre csak kicsendült egy éles hang: — Ki vele! Mit akar itt köztünk? Takarodjék! Kisnek még a fületöve is vörös lett. Majd ijesztő sápadt lett. Felállt és szólni akart. De hang nem jött fel a torkán. Kilépett a pádból. A fejét felvágta s büszkén, önérzetesen indult az ajtó felé. Azt kivágta, átlépett a küszöbön s vad haraggal csapta be maga után. Az ajtó hango% csattanával vágódott be. A városra inkább illenék a falu elnevezés. Épületei kivétel nélkül faházak, még a legtekintélyesebbek is, mint szálloda, kórház, színház stb. A kis központ kivételével a lakóházak mind a folyók mentén helyezkednek el, a folyópartok egyúttal ae utcákat is jelentik. Ez általában a keletkarjalai település képe. így érthető a város nagy kiterjedése. Mikor a finnek 1941. őszén elfoglalták AunuksenLihnát, a távozó oroszok kiürítették a várost. Lakosaiból ma cs^k azok vannak benne, akik akkor a harcók alatt a környéken elrejtőzködhettek: néhány öreg kivételével, csak asszonyok és gyermekek. A férfiak az orosz hadseregben szolgálnak ma is, semmi hír nem érkezik róluk. Sok szomorú sorsról beszélnek ezek az ütött-kopott szürke faházak, a lakottak is, az elhagyottak is. Karjala népe azonban nem reményétvesztett nép. Sok vészes időszakot hevert már ki Isten kegyelméből. A megmaradottakban folytatódik az élet és a munka. Megilletődünk, hallva, hog? ebben a városban a miénkhez hasonló evangéliumi gyűlés soha nem volt. Ez a tény mintha történelmivé avatná a gyűlésünket. Fokozódik a megilletődés, mikor a gyűlés helyéül szolgáló iskolaépületbe érve, azt halljuk, hogy az egyemeletes, hatalmas iskola áz 1939/40-es téli háborúban hadifogságba esett finnek keze munkája. Az érdekes templom. A gyűlés másik helyének, a templomnak sokkal hosszabb a története. Ez a két folyó összeomlásénál képződött szigeten foglal helyet. Ezért szigeti templom, saaren kirkko a neve, megkülönböztetésül az átelleni parton az iskola szomszédságában lévő görög-keleti templomtól. Kb. 300 éve épült ugyancsak görög-keleti templomnak s ebben a minőségben szolgált a cári uralom végéig. A szovjet vörös klubnak rendezte be, az oltári részt megtoldotta s ott színpadot helyezett el. 1941 óta, tehát mióta finn kézen van a város, evangélikus templom. A színpad helyen áll az qltár és a szószék. A szép oltárkép a ljarjalai népet megáldó Jézust ábrázolja. A karjalai népet a képen egy aggastyán, egy fiatal anya és karonűlő gyermeke képviseli. A fiatal férfiak hiányzanak. A templom gyalulatlan falócái szinte a jelenlegi finn életnek a jelképek Ezt az. életet ma jellemzi a külső szükség, de meg nem állítja. Volt Aunuksenlinnában eredeti evangélikus templom is. 1924 húsvétján tartották benne az utolsó istentiszteletet. A várost elhagyó oroszok felégették. Nem akarták finn kézre juttatni a benne elhelyezett irattárat és nyomdát. A gyülekezet. A régi evangélikus gyülekezet akkor Széledt el, mikor a finnek 1919. évi felszabadító karjalai hadjárata kudarcba fúlt. Csak néhány igen öreg tágja él még: A jelenlegi gyülekezet kb. 300 lélekből áll, ami a város mostani törzsAmint Kis István elhagyta a termet, az első padban ülő négy gazda is utána ment.' Üres lett a pad ... ^ * Másnap Kis István két emberrel állított be a lelkészhez s bejelentette, hogy kitér az egyházból, elhagyja őseinek hitét és katolikussá lesz. Két hót múlva újra megjelent a két tanúval s a következő napokban csakugyan katolizált... * A másik négy ember nem tért ki, de templomba egyikük sem járt. Szegények azt hitték, hogy a papon vagy a gyülekezeten állnak bosszút!... * ősz volt. Csípős szelek nyargalásztak végig a szántóföldeken, belekapaszkodtak a kukoricaszárba s a száraz levelek egymásra borulva, panaszosan, búsan zizegtek ösz- sze. Üres, kopár volt a határ. Már mindennel hazatakarodtak az emberek. Csupán csak a répaszedéssel voltak elfoglalva. Kis István portájára befordult a répával megrakott szekér. János, Kisnek a fia jött meg a kocsival. Odahajtott a már kupacba rakott répahalomhoz, emelőrúddal kiemelte a kocsi egyik oldalát és a répa nagy része lefordult a kocsiról. Ami még rajta maradit, azt lapáttal kotorta le. Mikor végzett, kifogta a lovakat és bevezette az istállóba. Estére járt már az idő, hozzá kellett látni az áltatok etetéséhez. Egy szolga azonnal hozzá is fogott. János meg kifordult az istállóból és megindult a lakás felé. (Folytatjuk.! ■ _, I s;Tr~ Evangéliumi munka a háborúban. írta: Garam Lajos.
