Harangszó, 1944
1944-07-30 / 31. szám
HO. HARANG SZÓ 1944. július 30. Múltúnk Kincsesijáxa. Gálszécsi István. írta: Dr. Sólyom Jenő. Gálszécsi István a magyar reformátorok sorában arról nevezetes, hogy két könyvéről van tudomásunk, és mind a kettő csak töredékben maradt reánk. Az egyik énekeskönyv, a másik káté Mind a két könyvből csak egy-két ív ismeretes, és ezeket a fennmaradt íveket is könyvtáblákból áztatták ki a kutató tudósok. Az énekeskönyv 1536-ban jelent meg; az első magyar nyomtatott énekeskönyv. Az énekek dallamát is közli. Ez ugyancsak mutatja a magyar reformáció nagy szolgálatát: mindjárt kezdetén hangjegyes énekeskönyvvel ajándékozta meg a magyar nemzetet. Sajnos, csak az első íve máradt reánk. Ezen három ének olvasható; mind a három Luther Mártontól való magyar fordításban. Az első a Tízparancsolat, a második a Hiszekegyet foglalja versbe, a harmadik a „Krisztusnak vacsorájáról való ének“. Nagy kár, hogy nem tudjuk, milyen énekeket tartalmazott még a könyv. De látszik ebből is, hogy a magyar reformátorokat milyen vágy fűtötte leginkább: Isten igéjére tanítani a népet. Isten igéjének tanítása mindig vigasztalás is: az üdvösség hirdetése. Világos ez például az úrvacsorái ének e versszakából: „Azért e jegynek vétele után oly bizonyossá légy a te üdvösségedről, mintha mennyországból hallanál Istentől ilyen szózatot: Én tégedet üdvözítlek Krisztusban való hitért." A vers döcög, de mennyei kincset gördít felénk. A káté 1538-ban jelent meg. A fennmaradt ívekből úgy látszik, hogy egyezett a tartalma a reformáció-korabeli kátékkal. Magyarázta a Tízparancsolatot, az Apostoli Hitvallást, a Miatyánkot, a gyónást, a keresztséget és az úrvacsorát. Még a töredékből-is sok szép és tanulságos részletet idézhetnénk, de elégedjünk meg a legjellemzőbbel. „Immár ez az evan- géliom: bűnösöknek hirdetni bűnöknek bocsánatát, igazulást és örök életet Krisztusban való hitért, ingyen, hogy üdvösségükről bizonyosok legyenek ... Az evangé- liom ingyen ígéri bűneinknek bocsánatát, azért bizonyosságnak oka ... Csak irgalmasságból üdvö- zülünk, nem a mi érdemünkből. De az irgalmasságot szükség hittel fogadnunk. Azért mindegy e két mondás: irgalmasságból üdvözölünk, és hitből üdvözülünk, Mert a hit irgalmasságnak bizodalmát jegyzi. Azért mikor mondjuk, hogy hitből üdvözülünk, e mondást ekképpen értsed, hogy irgalmasságnak bizodalmából üdvözülünk, mely irgalmasság nekünk bizonyos, nem a mi érdemünkért, hanem Krisztusért.“ Folyton hangsúlyozza Gálszécsi, hogy hitünkből bizonyosak vagyunk üdvösségünk felől, persze a hitben mindig a Jézus Krisztus kegyelmébe vetett hitet érti. Isten Ígérete megáll: megígérte, hogy megbocsátja bűnein, két, megigazít, örök életet ad nekünk ingyen, Krisztusért. Ez tehát így van, akármit mondanak is mások, akárhogyan csavarják is félre az evangélikus tanítást az üdvözülésről. — Magáról Gálszécsi Istvánról alig tudunk valamit. Töredékes az életrajza, ahogyan töredékben maradtak a könyvei is. Tudjuk róla, hogy tanult Luther egyetemén, Witten.^ bergben. Meg azt, hogy Abaújvíér-" megyében és talán a békésmegyei. Gyulán tanítóskodott. Van-e hát akkor sok értelme annak, hogy éppen őróla emlékezzünk, — ma, amikor naponként kockán forog az életünk, a családunk, az otthonunk megmaradása? Van. Mégpedig azért van sok értelme, mert Gálszécsi István könyveinek sorsa példáz valamit. Azt példázza, hogy az Isten minden pusztulás után is fenntartja azt, ami a legfontosabb. A háború csa- pásai elpusztíthatják könyvtárin- kat, lerombolhatják templomainkat, eltüntethetik kereszryénsé- günk jogi berendezkedését, de Is. ten akkor is ad éneket a hívek ajkára, s akkor is hirdetteti, taníttatja a keresztyén tanítás elemeit: a Tízparancsolatot, a Hiszekegyet, a Miatyánkot, a keresztséget és az úrvacsorát. Máris sokan vannak magyar testvéreink között, akik „mindenüket“ elveszítették. És közöttük is vannak, akik tanúsítják, hogy a legfontosabb a csapások után is megmaradni békességben az Istennel. Sokunknak a gondja, hogy vájjon a háború elmúltával át tudjuk-e adni gyermekeinknek, amit mi kaptunk eleinktől. Amikor számbavesszük, mit szeretnénk biztosítva látni gyermekeink számára, akkor újra meg újra odajutunk, hogy bár ezt az egyet adná meg nekik az Isten: hallhassák Isten szavát, élhessenek az Ür szent vacsorájával, keresztelhessék meg az utánuk következőket, énekelhessenek az Ürnak, — és tehessék ezt szabadon és anyanyelvükön. Isten majd hozzáadja ezekhez mindazt, amire valóban szükségük lesz. Ezért olyan drága kincs nekünk Gálszécsi Istvánnak a tanítása is, a példája is. 14 szekér vitt© a harfaiak adományát a kalocsai hadikórház sebesült jeliek. Szeretetvendégség a kalocsai hadikórházban. Harta község lakossága július 16-án szeretetvendégségben részesítette a kalocsai hadikórház több épületében elhelyezett csaknem 500 főnyi sebesültjét és ápoltját. A bajtársi együttérzés gyönyörű bizonyságtevése volt ez a nap, lelki gazdagodás a látogatók és felejthetetlen élmény a sebesült katonabaj- társak számára. A gyűjtés mozgalma az evangélikus egyház és a helybeli Move egyesület köréből indult ki. Férfiak, nők, leventelányaink és ifjaink a legnagyobb melegséggel és áldozatkészséggel karolták fel a gondolatot és tőlük telhető- leg mindent megtettek, hogy a mozgalom kimagasló erkölcsi és anyagi sikerrel járjon. A dobszó útján közölt híradás nyomán szombaton, július hó 15-én este 8 órakor végeláthatatlan sorokban ömlött a község népe az evangélikus kultúrház helyiségébe, ahol Gottschall János, Kno. del János, Szurma Imre, Wiandt Henrik, Csóka Ilonka, Sebestyén Margit és' számos lelkes vezető irányítása mellett a legnagyobb gonddal becsomagolták és előkészítették a hadikórház betegjei részére hozott nagymennyiségű adományt. Leventelányaink és ifjaink a késő esti órákig tartó csomagolásban és a szállítmány előkészítésében fáradhatatlan buzgalommal működtek össze. Vasárnap reggel 6 órakor Palotay Gyula lelkész, s^love elnök vezetésével, a községi elöljáróság több tagjának és csaknem 100 személy kíséretében indult ,el a község lakosságának áldáskívánó üdvözlete mellett a 14 színültig megrakott szekér rendeltetési helye felé. Kalocsán a légiriadó ugyan késleltette az adományok iosztását, de annak elmúltával ütemes gyorsasággal kezdődött meg a jól megszervezett gárdával a sebesültek és kórházi tbc.-és beteg katonák megvendégelése. Kórházról kórházra, kórteremről kórteremre járva nyújtották át hős .bajtársainknak, rokkant hőseinknek a német anyanyelvű, de szívében magyar érzésű hartai lakosság gazdag adományát. Minden kórházi épületben megragadtuk a kínálkozó alkalmat. hogy lelkileg is -építsünk sze- retethidat egymás felé. Palotay Gyula lelkész több helyen igehirdetést végzett, a kórtermek imaházzá változtak, ahol felcsendült az „Erős várunk“ dallama és „Mint a szép híves patakra“-szárnyaló éneke. Isten üzenetére éhező és szomjazó lelkek- találtak boldog megnyugvást az áhítat óráin. A szemekbe kiülő könnyek, a lélek csillogó gyöngyei sokat elmondtak arról a lelki közösségről, amelyet a testvéri lehajló és felkaroló szeretet a látogatók és a gyógyulásra váró betegek között megteremtett. A lélek kenyere mellett minden kórházi fehér ágy terített asztallá változott, amelyen ott sorakozott a puha fe* Kísértésben. frta: Siklósi József. Piroska kicsit jobban lett és elnyomta ae állom. Az anyja egy darabig még nézte az izzadt, verejtékes és lázrózsás arcot, aztán kicsit feljebb húzta a paplant és átment a másik szobába Gézához. Géza — Piroska udvarlója — felugrott, mikor az asszony belépett hozzá. — Elaludt — súgta az asszony a fiúnak és a villanykapcsolóhoz nyúlt, hogy eloltsa a fényt. — Ne, hadd csak égve — kapott keze után a fiú. — így akarlak látni. Olyan szép vagy, ahogy rádesik a fény. A szemed, mint a tűz, az ajkad, mint feslő rózsa ... szép, érett asszony vagy ... sokkal szebb, mint a lányod ... — Ne... — tiltakozott az asszony a fiú előtt, aki valamikor a lányának udvarolt és most neki mond szépet. — Ne bántsd Piroskát, szeret téged... és engem is — sóhajtott és elhallgatott. A villanyt kikapcsolta, leült Géza mellé. A fiú forrón megcsókolta. Az asz- szony eltolta magától, most valahogy fájt a csók, amit, úgy érezte, bitorol. A lányától lopja el ,aki betegen fekszik a másik szobában és nem tudja, hogy az anyja most vétkezik ellene. Mindig fájt ez az ellopott csók Csopakinénak. Hiába volt forró és édes, érezte rajta a bűn ízét. Géza hiába nyugtatta, hogy ne eméssze magát Piroska miatt; történt már ilyesmi, hogy az udvarló az anyósba — ezt kicsit csipkelődve mondta mindig — lesz szerelmes. Csopakiné tudta, nem jól van ez így. S mégis mindig, valahányszor Géza közelébe került, elfelejtett mindent. Azt, hogy beteg gyermeke udvarlója csókolja őt, azt, hogy Géza gyerek hozzá, azt, hogy a fiú csak bolondot járat vele, azt, hogy az emberek is tudják már, mi van közte és Géza között, azt, hogy szégyen az, amit tesz és — nevetséges is. Minden félelem, gátlás ilyenkor elnémult benne és beleszédült egy őrült hínárba, amiből, tudta, nincs kiút. Pedig, hogy szeretett volna már kimenni belőle. Nem tudott. Most is itt ül Géza mellett, az fogja a kezét és ő érzi, hogy forrón lüktet benne a vér. Érezte, most a lánya mellé kellene menni, annak forró homlokán van az ő kezének helye. Sokszor érezte, mint most is, hogy Gézát, ezt az alávaló fiatal, romlott embert ki kellene zavarni a házából. De nem tudott a lányához menni és Gézát sem tudta kidobni. Az ura rég meghalt és ez a fiatal ember most újra felbolygatta benne a fiatalság tüzet. Nem tudta elküldeni, megszállta valami félelmes hatalom és nem bír tőle szabadulni. Állandóan kísérti ez a, fiú. Templomba nem jár, pedig régen milyen bibliás és hívő asszony volt. Géza azt mondta egyszer — akkor már neki udvarolt —, hogy a templom bolondság és ő azt is elhitte, pedig érezte, nem igaz. Most meg már nem is mer templomba menni. Félne, hogy ráomlik a tető, ha ilyen piszkosan, gyalázatosán bemenne Isten házába. Nincs kiút — döbbent magára. — Min gondolkozol? — kérdezte Géza és beletúrt az asszony hajába. Csopakiné összerezzent, ahogy a fiú ujjai bőréhez értek. Aztán hirtelen arca elé kapta kezét, belevájt körmével a bőrébe és heves zokogásba tört ki: — Géza... Géza! — rimánkodott — menj el, hagyj itt!... Te vagy a sátán, az ördög és én nem tudok neked ellent- állni... Ide jöttél, előbb a lányomnak, most nekem udvarolsz... mi lesz eb- blő? ... mit akarsz velem? ... Ne gyötörj ... menj el, ha kicsit szeretsz is. Menj! — kérlelte könnyei között a fiút és eléje térdelt. Géza felemelte az asszonyt: — Miért küldesz el? Nem szeretsz? — Szeretlek, de nem vétkezhetek a lányom ellen... eredj... hagyj itt minket — könyörögte. — Nem megyek! — mondta Géza. — Én szeretlek téged és magamnak akarlak. A lányod meghal, téged elviszlek innen máshová, valahova messze és ott elveszlek. A világ elfelejt. A lányod meg- bocsájt... és különben sem kívánhatja Piroska, hogy egy halálos betegnek udvaroljak. Az asszonyt megdöbbentette ez a hideg, számító hang és terv. Fel akart ugrani, kiáltani szerette volna: aljas! aljas! De nem állt fel és nem kiáltott, mert akkor összejönnének a szomszédok és kitudódna minden. És akkor talán — ettől félt a legjobban — elhagyja Géza. Csendben maradt. Nem tudott gondolkodni sem. Meredt a sötétbe.-— Miért hallgatsz? — kérdezte kis idő múlva Géza. Nem jött válasz. — Megbántottalak? Megint semmi. — Szólj már valamit — kérlelte újra Géza és felkattintotta a villanyt. Csopakiné magábaroskadtan ült a széken. Szeme se rebbent a hirtelen fényre. Arca sápadt és könnyek gurultak végig rajta, anélkül, hogy moccant volna. — Miért sírsz? — kérdezte újra a fiú, amikor látta a hangtalanul köny- nyező asszonyt. Az asszony csak ült. Hallotta a fiú hangját. Értette mit mond, de a szavak csak épp, hogy bejutottak agyába, eltűntek nyomtalanul. Az járt a fejében, amit az imént mondott Géza: ha Piroska meghalna, elmennek messzire. Igen, ez lesz az egyetlen kiút. Az emberek majd elfelejtik őket. Ha Piroska meghalna, ha Piroska meghalna — csak ez a gondo'at volt agyában és úgy járt benne, mint egy gramofon, amelyik minduntalan egyet hajtogat... ha Piroska meghalna.-— Nem érzed jól magad? — próbálta megtörni félelmes hallgatását az asz- szonynak Géza. Az asszony anélkül, hogy mozdult volna, szólt: — Ha Piroska meghalna — és hangja üresen kongott —, ha Piroska meghalna ... — Elviszlek magammal, hs /Piroska meghalna — vágott közbe Géza a félelmesen ismétlődő szavaknak. Azt hitte, megzavarodott az asszony. — Igazán?! — villant fel Csopakiné szeme egy pillanatra. — Igazán — felelte Géza és az asz- szony mellé ült és hogy megnyugtassa, simogatni, ölelni, babusgatni kezdte. Az asszony Géza érintésére lassan fel- ' melegedett fásultságából. És hirtelen tűzbe csapott át. — Szeretlek, szeretlek. Te... te — fuldokolta forrón és szorította a férfit, mint egy őrült. Géza megijedt erre a hirteien hangulatváltozásra. Csitítgatni, lehűteni szerette volna az asszonyt, de az csak, mint egy őrült, ölelte, csókolta, tépte és azt hajtogatta síró-kacagó szájjal: — Ha Piroska meghal. . ha Piroska meghal... — Elviszlek akkor — nyugtatta a férfi, de hirtelen elhallgatott, mert a szomszéd szobában csörrent valami Csopakiné is meghallotta. Berontott a szobába. Piroska keze az éjjeliszekrényen pihent. Az orvosságos poharat akarta leemelni, de valahogy leütötte kezével. Az csörömpölt. Csopakiné lehajolt az üvegdarabokért. És amikor felemelkedett — Piroska már nem élt... —■ Piroska — ordított fel az asszony, aztán ijedten arcához emelte kezét és tenyerébe harapott. — Mi történt? — futott be Géza a kiáltásra. Csopakiné megfordult, egy darabig meredten nézett Bélára. Majd lassan felemelte kezét és kimutatott az ajtón. Szemében vad elszántság égett. Géza rémülten hátrált kifelé. Mikor eltűnt, az asszony fáradtan, összetörte leült 'az asztalhoz. Elővette a bibliát és beírta a férje halálának dátuma alá: Piroska lányom meghalt május 28-án. És reggelig imádkozott.
