Harangszó, 1944

1944-07-02 / 27. szám

HARANG SZÓ 1944. július 2, 122. nem „csak“' a rádobott földtömb bezúzta. A sz'ép sétányon járni nem lehet a kidöntött fák, a letépett és rádobált dúslombú gályák miatt. Elhangzóit az Iye: „bíinöK bocs&natara". Piinkösd másodnapján városunk kórházának egyik termében kicsiny közösség' alakult — írja egy lel­készjelölt Nagyváradról. Úrvacso­rát vettek. Testi és lelki szenvedé­sek között, fehér ágyak mellett is elhangzott az ige: „bűnök bocsá­natára“. Üj élet kezdődhetett. Abban, aki­ben Krisztus munkálkodik. Meg­újított életet vártak ők is, Isten kegyelmét, teremtett világának minden alkotását gyönyörködő szemmel néző új életet. Közben az egyik meggyógyult, a másik benn­maradt a kórházban. Aztán történt, hogy bombáztak. A kórházat is. Az a terem nincs már meg. Aki akkor az Ür testét és vérét magá­hoz vette, az sem él már. Azok közül, akik a kórházban vol- ' tak, az egyik, hisszük, elkészülve mehetett haza, a másik hálatelt szívvel jött el Isten hajlékába, az épen maradt nagyváradi evangéli­kus 'templomba. Valahol egy házat telitalálat ért. A romok között emberek dolgoz­nak. Aztán jön egy nő kerékpáron. Leszáll és beáll dolgozni. Egy em­bert akarnak megmenteni. Közép­iskolai tanárnő volt. Másik helyen zokogó asszonyt vezet valaki, gon- *doskodik róla megtudtam, hogy azelőtt sohasem látta. De nemcsak az ember szenved .. Egy tyúkot ásnak ki a romok alól. Két napig volt ott. Semmi baja. Épen maradt gerenda végén egy macska. Mozogni alig tud, száját tátja és nyávogni szeretne, de nem bír. Mondják az emberek, hogy légnyomást kapott. A fák leveleiktől, virágaiktól megfosztva állanak. Csak néhány gally. De hisszük, hogy jövőre újra rügyezni fognak. Mi is kivesszük részünket a meg­segítésbe)/, gyógyításból is. Meg-1 mutat juk, hogy él bennünk az egy-| más terhét hordozó szeretet. Jún.8 Miért nem tari&ziauk eddig; is ennyire össze? Templomunk a sértetlen város­részben áll — írja a szolnoki lel­kész. Két felnőtt s egy csecsemő halottunk van, több kedves család elvesztette házát s ingóságait. Ezen túl a gyülekezet nem szenvedett. Sokkal erősebben érinti a gyüleke­zeti életet a nagyfokú kiköltözkö­dés: sokan tanyákra járnak aludni és ünnepelni; aki teheti vidékre költözködik. Lassan kevesebben le­szünk a templomban, mint egy szórványistentiszteleterr. Mégis, azt hiszem, mindezek ellenére, nem­csak kárunkra, de mindenekfelett hasznunkra is van Isten próbatétele. Támadás után feljövök az óvó­helyről a családommal; megállapí­tom, hogy környékünk és templo­munk ép, s gondolataim a bombá­zott városrész evangélikus csalá- dai felé szállanak. Egyelőre tilos a óra múlva azért bejutok valaho­gyan s legalább a közelebb lakók­ról értesüléseket szerzek. Porosán, .malterosan, cserepek között, de megvannak s az átélt rémület mel­lett arcukon mintha az ajándékba kapott élet gyermekes megköny- nyebbülése is ott lenne: hála Isten­nek, csakhogy így vagyunk. Vissza­térek az irodába s most már a hely­zet ismeretében kiírom a törzs-- könyvből az összes veszélyben volt területen lakó családokat. Elindu­lok. Itt törmelékek egy tölcsér mé­lyén, de nem volt senki otthon; romok, de a szomszéd óvóhelyen voltak; amott beszakadt a pince, de épen kijött az egész család; emitt a tetőcserepeket siratják csu­pán ... De míg ezeket megállapít­juk, s örömmel szorítjuk meg egy­más kezét, önkénytelenül is azt érezzük: miért nem tartoztunk ed­dig is ennyire össze; miért vagyunk a , jó napokban közömbösebbek egymás iránt? S a szemek vala­Bombák pusztítása a temetőben. »Békélj meg a te atyádfiával!« (Folytatás.) — Látod-e, János... — A pap re­megő kezének hüvelyk- és mutatóujját tartotta kinyújtva. — Ez a két ujj tehet bizonyságot. Ezek tartották Krisztus szent testét és nyújtották feléd. A te- ajkad pedig elfogadta azt. És ugyanezzel az ajakkal szólítgattad a sötétség hatal­mát és átkoztad felebarátodat. Hát azt gondolod, keresztyén emberhez méltó az ilyen eljárás? Igen, vagy nem? — Nem, nagytiszteletű úr! — Én- is így tudtam, János. Akkor tehát egy véleményen vagyunk. — Ke­zét még mindig kinyújtva tartotta. — Most pedig, János, nem vonom vissza a kezemet mindaddig, amíg melletted nem tehet bizonyságot. János újra érdeklődve nézett föl. — Megígérsz-e nekem két dolgot, János? — Mi legyen az, nagytiszteletű úr? — Az első ez: Ezután egyetlen este sem alszol el anélkül, hogy ne kérnél Istentől bűnbocsánatot és erőt, hogy jobb keresztyén lehess. — Hát ha valamelyik este elfelejtem, nagytiszteletű úr? — Ügy ehelyett másnap reggel imád­kozol. Rendben van? — Rendben, nagytiszteletű úr. — Já­nos a kezét nyújtotta. — Megállj! Még valami szükséges hozzá, hogy öreg kezem melletted te­hessen bizonyságot. Megígéred-e, hogy Dániellel kezet fogsz, ha beszéltem veil, jeléül annak, hogy csúnyán viselkedtél és elfelejtetek mindent, ami történt? — Ezt megígérem, nagytiszbeLetű úr. Kezet ráztak. Az öreg pap kezét még egy pillanatra fölemelte. — Ezzel a csúf eszközzel keresztel- ietett meg téged az Isten, János. És nyujtatta neked a -szentségeket. Most Isten ugyanezt a fáradt vén kezet hasz­nálta fel arra, hogy szövetséget kössön boldogságodra és üdvösségedre. Vigyázz hát, hogy ezt a szövetséget megtartsd. Isten áldjon meg. Most elmehetsz ... Károly-Ágost^jöjjön be — kiáltotta ki az ajtón — és adjatok nekem egy bibliát! Károly-Ágost lépett be, magával hoz­ta Dániel barna, borjúbőrkötéses bibliá­ját is. Mikor Fridtfeldt becsukta az aj­tót, így elmélkedett magában: ha az isten­telen embert úgy kezeli, mint valami ke­resztyén embert, ugyan hogy bánik majd a hívőkkel? — Fridtfeldt, légy szíves, keresd ki a bibliából János mennyei jelenéseit... az utolsó előtti fejezetet... azt hiszem, a 8. verset... lám csak ... úgy ni __ most ted d le a szentírást Károly-Ágost elé az asztalra. Károly-Ágóst, tedd rá az ujja­dat a nyolcadik versre. Látod, hol van? — Látom, nagytiszteletű úr — szólt csodálkozva Károly-Ágost —, itt van a lap alján. — Helyes ... Most válaszolj a követ­kező kérdésemre Károly-Ágost: Tudtad-e, hogy a tehén beteg volt, amikor Dániel­nek eladtad? Ne válaszolj mindjárt. Előbb olvasd el, mi az a bibliai ige, amelyen rajta tartod az ujjadat. Károly-Ágost a biblia fölé hajolt és betűzve olvasta a következőket: „A gyá­váknak pedig és.a hitetleneknek és utá-, latosaknak és gyilkosoknak és paráznák­nak és bűbájosoknak és bálványimádók­nak és minden hazugoknak, azoknak ré­sze a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, ami a második halál.“ — Helyes... most tehát láthatod, milyen társaságban köt ki a hazug em­ber: a hitetlenek, a gyilkosok, a paráz­nák, a bálványimádók között. Abban a tóban, melyben tűz és kénkő ég. Most tehát, gondold meg és úgy válaszolj ne­kem: Tudtad-e, hogy a tehén beteg? Károly-Ágost egészen magába roskadt és még kisebb lett. Fekete szakálla alap­színével ellentétben arcbőre egészen sár­gás-halvány volt. — Tudtam — súgta., — Hála legyen ezért Istennek — szólt a pap. — így van a lelkednek remény­sége. Most tehát tisztázzuk ezt a kér­dést: mi lesz az, amit mindenekelőtt ten­ni fogsz? — Bocsánatért esdeklek Istenhez — súgta Károly-Ágost, fel sem nézve. t— Jól van. És aztán? — Mintha házi kihallgatás alkalmával kérdezné a pap. — Visszaadom a pénzt. — Kitűnő. Hát aztán? Az útolsó lépésre nehezen szánta rá magát Károly-^gost. Valósággal verejté­kezett bele. Nem is tudta kimondani. — Úgy látszik, segítenem kell, bár magad is megmondhattad volna. Dániel­től bocsánatot kell kérned. Kész vagy-e erre? — I... i... igen... — remegett egész testében Károly-Ágost. Fridtfeldt Végte­len részvétet érzett irányában. Ez való­ban bűnbánat volt. — Isten áldjon meg téged, Károly- Ágost-, most örülnek a menny angyalai, mert hazatalált egy eltévedt kis .testvé- íük. Eredj hát haza a pénzért, közben beszélek Dániellel. Az ajtó kinyílt, majd megint becsu­kódott. Dániel sápadtan, zánkózottan állt a szoba közepén. Arcáról letörölte a vért, — Téged ugyan csúnyán becsaptak, Dániel — szólt az öreg pap. Majd szü­netét tartott. — Minden elrendeződik majd. Dániel megfepődve nézett fel. — Károly-Ágost mindjárt itt lesz és visszaadja a pénzedet. Most ment érte. Dániel arca szemmel láthatólag fel­hogy azt mondják: ezentúl mindig; testvérek akarunk maradni... Rettenetes árat kell fizetni érte, de többet imádkozunk, s talán kö­zelebb kerül látogatásokon és test­véri kézfogáson keresztül lelkész és gyülekezet, mint máskor. S a sok ijedtségszülte imádságból Isten kegyelméből Igéjének meghallga­tása, megtérés és engedelmes élet is lehet... Érzem, hogy sokkal többet kel­lene tennünk. Egész életünknek cselekvőbb, szolgálóbb életté kel­lene válnia. így kell imádkoznunk: Jövel Szentlélek Isten. Cselekedő, hogy e keserves idők, amelyek e világ bűne és a mi bűneink miatt reánk szakadtak, ébresszenek fel s hozzák el az igaz megtérés idejét hozzánk. A többit akkor nyugod­tan reábízhatjuk az Orra. As otthon drága útra valója. Ylönen Reino finn lelkéss érdekes találkosása elhurcolt gyermekekkel. Ylönen Reino, kinek írásait több­ször közölte már a Harangszó, a Református Híradó szerkesztőjé­hez írt levelében tanulságos beszá­molót küld, melyből az alábbiakat közöljük: ' Nemrégen hazaérkeztem a hosz- szú útról Fehéroroszországból. Ott jártam az inkeri finn gyermekeket ' felkeresni. Az út nagyon veszélyes volt, mert sok partizán volt arra, Végre megérkeztem egy kis város­ba, ahol először nem tudtak senr- mit . sem a finn gyermekekről. Végre találkoztam egy orosz em­berrel és kaptam egy orosz név­sort, melyben kétszáz név volt. Ab­ban találtam 10 finn nevet. De. hol vannak ezek a gyermekek? Mesz- ^sze-messze falukban, ahova lehe­tetlen volt elmenni. Mit csináljak? Végre találkoztam egy görögke­leti lelkésszel, aki megígérte, hogy a gyermekeket felkeresi. Elment, de partizánok miatt nem találko­zott a gyermekekkel. Isten azon­ban megsegített bennünket. Egy harci csoport elpusztított egy éj­jel egy nagy partizántábort és az­derült. — Kezet is nyújt majd neked annak jeléül, hogy bocsánatodat kéri. Elfoga­dod-e kezét és a pénzt és elfelejtesz-e mindent? — Szívesen! — szólt Dániel. — Ezt nem is álmodta volna. — így tehát tisztáztuk ezt a kérdést és te megkapod a jussodat. Ez helyesen is van így. De van még valaki, aki té­ged csúnyán becsapott. És ebben az eset­ben sokkal nagyobb összegről van szó. Ezt a kérdést is tisztázni kell, hogy itt se károsodjál. Dániel értetlenül nézett fel. — Látöd-e, Dániel, hétfőn nagy ta­nácskozás volt a mennyekben, éppen olyan módon, amint azt Jób könyvében olvassuk. A jó Isten azt mondotta: a vádló az utóbbi időben annyi panaszt emelt egyik ödesjői szolgám ellen, Kogv próbára kell őt tennem, hadd lássam meg, mennyi igazság van abban a vád­ban, hogy ő a pénz bolondja; vastag taka­rékkönyv után vágyódik és minél több hízott állatot szeretne istállójában !áF ni... Erre Isten eléje küldött egy sze­gény zsellért, aki egy kis takarmányt akart vásárolni tőle. Isten így szólt an­gyalaihoz: Most majd megláthatjátok, hogy az én szolgám becsületes és hűsé­ges. Olcsón odaadja szegény társának a takarmányt. Azonban a vádoló is útjára indult és még idejében ért el Vánne- bergába, belépett a házba, leült, az ab­laknál és ezt súgta: Ne légy qstoba, Dá­niel! Ha nem tud takarmányt venni, ak=- koriéi kell adnia a tehenét és nem min­den nap lehet ilyen tehenet ezért az árért kapni ... Nagy várakozás támadt a mennyben és minden angyal kíváncsi volt, hogy a vánnebergi Dánielt be tud­ja-e csapni legnagyobb ellensége . .. Nos, Dániel, hogyan is volt ez a dolog? Be engedted csapni magad?

Next

/
Thumbnails
Contents