Harangszó, 1944
1944-04-16 / 16. szám
1944. április 16. HARANG SZÓ 73 hosszú kutatás után az .emberiség javára megtalálta, nőm volt női szépség és Beethoven az egyik legnagyobb zeneszerzőnk vak ember volt. Egyiket sem a „3 kg“ tette az emberiség nagy értékeivé! Az egészséges ösztönű szülő pedig mindig jobban szereti csenevész, beteg, vagy nyomorék gyermekét! Mert hamis a nyolcvan pengős elmélet! Az ember nem ennyit ér! A XX-ik század helytelenül és hamisan — ezért hitetlenül is — mérő embere elszégyelheti magát az Ótestámentum embere előtt is. Milyen helyes es igaz annak az embermérése! Eszébe sem jut, hogy pénzbe fejezze ki az embert! Azt látja magában, amit sem megmérni, sem megfizetni nem lehet! ismeri a Teremtőnek cselekedetét, amellyel a „3 kg“ hamuba az életnek leheletét lehelte és így az embert élő lélekké tette. Nem a 29 elem hiánytalan megléte tesz bennünket emberré, hanem az Isten lehelete, az, amit Istentől kaptunk! Ez az Istentől nyert megelevenítő lélek munkálja bennünk az akarást, véghezvivést. Ezáltal leszünk érző, gondolkodó és akaró lényekké; ez az, amit nem lehet bele mérni a 29 elembe és ami felül van a 80 pengőn, de ami éltet. Az Ótestamentum embere menynyivel igazabban- látja az embert, amikor felkiált: „Micsoda*az ember, hogy gondod van reá és úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vehettél!“ Igaz az, hogy része vagyunk az anyagnak, de urai is vagyunk! Kultúránk és civilizációnk ennek a bizonysága! Leszállunk erről a magaslatról és nem látunk mást, mint két zsák burgonya árát! Helyes-e ez? Jól van-e ez? Igaz dolog-e ez? A hitetlen ember nem tud másképen mérni. Nem látja Istenét. nem ismeri önmagát! A hívő ember ismeri Istenét és ezért helyesen és igazán ismeri önmagát! Valóban stem 80 pengőt érek. Több vagyok! . Isten lelkét hordozó, képére teremtett émber vagyok! Isten gyermeke vagyok! Lássuk meg még azt, hogy Isten hogyan értékel minket. Valaki megmutatta ezt, mikor ;meghalt és feltámadt értünk. Nem találtak ugyan benne semmi bűnt, de ai a Valaki életét adta sokakért! így teljesedett be az írás; az Isten akarata! Tudjuk, hogy ez a Valaki nem kevesebb volt, mint Isten Ina, akit Isten maga adott váltságul a tőle -elfordult, bűnben élő emberi néniért! El képzel hét ő-e ez az áldozat, há Istennek mi csak két mázsa búza értékét jelentenénk, ha mi valójábaii nem volnánk más, mint 3 kg hamu? Lehetetlen! Isten any- nyira becsűi minket, hogy Egyszülöttjét nem sajnálotta érettünk! Mi néki olyan drágák vagyunk, hogy még a „3 kg‘‘-t sem hagyja a pusztulásban, hanem annak is feltámadást, dicsőséges, új testet ígér! Ha Isten ilyen nagyra tart, ilyen sokra értékel, hogyan lehetnék én annyira hitetlen, hogy magam csak 29 elem vegyülékének tartom, amit «reg lehet venni körülbelül nyolcvan pengőért! Félre a helytelen értékeléssel és a hamis mérleggel. Istennek meg- váltottjai, majdan új ég és új föld várományosai vagyunk, akiket Is- íeu megváltott a Fia által, minden bűntől, ördögtől és pokoltól megszabadított, hogy egészen az övéi legyünk, a Krisztus királyságában »vmdörökké éljünk. Kosa Pál. Biztos ölben. Kis lányom nagyapja ölében Ül boldogan csillogó szemmel, A böldogságtól meghatódva Békén pihen, mozdulni sem mer. Az én helyem volt egykor régen, De jaj- belőle elmaradtam, ■ S biztos fészkemet örökségül Most ö né kié odaadtam. Én csak nézem... Oh én tudom már, Milyen jó biztos ölben ülni $ szeretetből gyúrt drága szívnek Nagy bizalommal nekidűlni! Oh én tudom, hogy fenn az égen Felettünk sokszor felhők gyűlnek, Vihar közéig és menedék kell, Ahová lelkünk menekülhet. Ne feledd el, kicsi kis lányom, Akik keresnek, mindig lelnek, A jó Isten áldott ölében Egész világok megpihennek. A nagyapád nála pihent meg, Ha megfáradt a földi tájon, Ott nyugodtam meg sokszor én is, Simulj hozzá te is kis lányom. Nagyapád öle széthull egyszer, Felé kezed hiába tárnád, A mi Atyánk védő oltalma Mindig készen, örömmel vár rád. Dr. Remport Elek. Tízen Isten ellen, írta: Jakus Imre. Vasárnap délután. 1938. májusát írunk. A falum fényben fürdik. Még a vénségek is előbújtak a homályos szobákból és kiültek a házak előtti padokra. Két kezük görcsösen szorongatja a kampósbotot. Ülve is arra nehezednek. Megszokták már ezt a mozdulatot, az apjuktól, a nagyapjuktól örökölték, amint hogy örökül hagyják ők is a fiaiknak. Fogatlan szájuk mosolyra húzódik, örülnek még az életnek. Fürödnek a fényben. A lányok karöltve sétálnak a házak előtt. Egy elszabadult csikó nyerítve vágtat ki az utcára: Szóval tavasz van és engem is kicsalt az utcára. Célt adok a sétámnak. Ma alig voltunk 50—60-an az isten- házában. Sorra veszem a híveket, nem, nem mindet, csak egyetlen utcasor népét. Ceruzával és notesszel felszerelve indulok, mint egy riporter. Megkérdezek mindenkit, aki nem hallotta meg a harangszót, mi gátolta meg abban, hogy templomba jöjjön. Tíz szomszéd válaszát jegyzem- ide. 1: ház: Ne haragudjon Tisztelendő úr, öreg vagyok. Vén. medve nehezen mozdul ki a kuckójából. 2. ház: Ki kellett futnom a szőlőbe borért. Haza akartam érni tízre, de jött a komám és ottragadtam. 3. ház: A tehenem ellőre állt, nem hagyhattam. 4. ház: Tudom énf amit ott beszélnek, de a gyereket elzavartam. 5. ház: Kis lucernát kaszáltam a jószágnak. 6. ház: Képzelje, összeszólalkoztam az urammal — hogy a tűz égesse meg ahol van — hogyan mehettem volna? 7. ház: Az este kizökkentünk a kerékvágásból, későn cihelődött fel ma a ház népe. 8. ház: A rongyokat varrogattam ösz- sze, hogy az Isten mért is hozza világra a szegényt, jobb lett vón’ meg sem születni. Még vasárnap délelőtt sem érek rá. 9. ház: A gyerekek mellől elszabadulni? 10. ház: Hiszen, ha ráérne a magamfajta paraszt szentegyházba járni!! Eddig a régi jegyzetem. Tíz Fáz után visszafordultam. Legjobban az fájt, emlékszem, hogy a válaszokban nem érzett bűnbánat. Mintha minden kérdezett ízt mondta volna: mi közöd hozzá, egyéb dolgod sincs, mint okvetetlen- kedni? Mondom: 1938. májusi vasárnap. Fényözön. Ezen a délelőttön a tavaszi fényben fürdő templomunkban a királyi menyegzőről szóltam. Ezeket az igéket is olvastam: „És mindnyájan egyenlőképen kezdték magukat mentegetni. Az első mtrnda néki: Szántóföldet vettem é9 ki kell mennem, hogy azt meglássam; kérlek téged, ments ki engem! A másik monda: öt iga ökröt vettem és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam; kérlek téged, ments ki engem. A másik monda, feleséget vettem és azért nem mehetek.“ De azt is olvastam: „A hivatalos férfiak közül senki meg nem kóstolja az én vacsorámat.“ Gondolkozzál csak kedves olvasóm ... „Akinek' van füle a hallásra, hallja.“ Adakoznunk a légitámadás áldozatainak megsegítésére! Kegyetlen ellenséges támadások érték Budapestet. A gyilkos bombazáporban pillanatok alatt ezrek váltak hajléktalanná, ártatlan és békés magyar kisemberek, munkások; polgárok, asz- szonyok, gyermekek és csecsemők tömege halt hősi halált. Sok élet évtizedes serény és áldozatkész munkájának gyümölcse, a kis családi hajlék vált romokká, kórházi épületek roncsai temették maguk alá beteg kis magyarok zsenge testét: magyar élet és magyar vagyon semmisült meg a döbbenet és a borzalom perceiben. A magyar főváros népe büszke elszántsággal viselte a .szörnyű megpróbáltatást, amely vérrel írott történelmünkben egyik nagy, dicsőségesen szomorú eseménye lett. De az öldöklésnek láttán sem rendült meg a magyarság jövőjébe vetett hitünk és helytállásunk s mindem tisztességes magyar ember fájdalma arra a szent kötelességre figyelmezteti a társadalmat, hogy segítenünk kell azokon, akik a legtöbbet veszítették, a legnagyobb áldozatokat hozták a hazáért. Az egyéni érdek fölött álló magyar közösség parancsa az, hogy mindenki segítsen, ahogy csak segíteni tud. ‘A nemzeti érzésnek, magyarságunknak próbatétele az, hogy hajlék nélkül ne hagyjuk a hajléktalanokat, élelem és ruházat nélkül az éhezőket és didergőket és ne tűrjük, hogy akár egyetlen magyar ember is földönfutóvá legyen. Az arra hivatott hatósági tényezők az egész vonalon azonnal, megindították a mentés, a segítés és a támogatás munkáját. A veszedelem mindnyájunkra egyformán leselkedik, mindenkinek adakoznia kell-, hiszen ezzel önmagunkért, családunkért s esetleg magunk és hozzátartozóink megmentéséért hozunk áldozatot. Mindenki teljesítse magyar kötelességét és anyagi erejéhez mért legnagyobb adományával igazolja és bizonyítsa hazafias becsületét! Április 16. — Krisztus követése: szenvedés. I. Pét. 2, 20—25. Félő, hogy amikor mi Jézus követésére gondolunk, meg szoktunk feledkezni arról, hogy ez egy szenvedésekkel teli életre való ellcötelezést, a szenvedések önkéntes vállalását jelenti. Jó pzért tudatosítani magunkban, hogy Jézus példáját minden keresztyénnek elsősorban a kereszthordozásban kell követni. A mi elhiva- tásunk a szenvedések vállalására valé elhivatás. Április 17. -— Önkéntes szenvedés, Kol. 1, 24. Amikor Pál arról beszél, hogy a maga részéről betölti,'ami híjjá van Jézus szenvedéseinek, ebbe« benne van az, hogy ő mindezt örömmel és önként teszi. Vájjon mi hajlandók vagytfnk-e önként magunkra venni a másokért való szenvedések terhét? Krisztus irántunk való szeretete erre kötelez bennünket. Április 18. — A szenvedés kegyelem. Csel. 5, 17—42. Az apostolok kitüntetést, kegyelmet láttak abban, hogy szenvedhettek Jézus nevéért. Csak akkor leszünk igazán keresztyének, ha mi is így nézünk a Krisztusért való szenvedéséé. Ha igazán szeretjük a mi Urunkat, ha igazán hiszünk Benne, akkor számunkra is magától értetődő lesz az ilyen gondolkozás. Április 19. — Szolgálatra felkészítő szénvedés. II. Kor. 1, 3—10. A keresztyén ember tudja, - hogy szenvedései egyre alkalmasabbá teszik a Krisztusért való szolgálatra. Pál apostol sohasem tudta volna úgy vigasztalni a szenvedőket, ha maga nem ment volna keresztül olyan súlyos szenvedéseke« Krisztusért. Fogadjuk hát azzal a hittel szenvedéseinket, hogy ezekre szükségünk van, ha használható eszközök akarunk lenni Urunk kezében. Április 20. — Gyümölcsöző szenvedés. II. Tim. 2, 8—13. A keresztyén ember szenvedését bearanyozza az a tudat, hogy szenvedése javára, üdvösségére válik másoknak. Milyen más ez, mint a világ fiainak terméketlen szenvedése, melynek nyomán csak a gyűlölet és a keserű lázongás lesz nagyobb. Kimondhatatlan öröm szenvedéseink közben arfa gondolni, hogy szenvedésünkből áldás fakad embertársainkra. Április 21. — Tudatosan előre haladás a szenvedések útján. Fii. 3, 7—14. Pál nem gondol félve arrg, hogy útján szenvedések várnak reá. Nekünk sem szabad visszariadnunk, ha azt látjuk, hogy útunkon szenvedések várnak. Tudatosan azért kell előre haladnunk, hogy megismerjük a Krisztusért való szenvedést. Itt is fokozato* előre haladás van. Tehát ne kisebbeket várjunk, hanem nagyobbakat. Április 22. — A keresztyén szenvedés természetessége. I. Pét. 4, 12—19. Péter arra figyelmeztet, hogy a szenvedés nem különleges valami, tehát nem ijeszthet meg a maga szokat- lanságával. örömmel kell fogadnunk, mint a keresztyén élet életelemét. Ha a mostani időkben különösen nagy szenvedések közé jutunk, szintén ne rémítsen ez meg bennünket, hanem ajánljuk lelkünket Istennek és szolgáljuk örömmel Urunkat a szenvedések között is. Túrmezei János. A HARANGSZÓ könyv, papír- és írószerkereskedése megnyílt. *'«- Bibliák, Énekeskönyvek, vallásos tárgyú olvasmányok, írószerek nagy választékban kaphatók. Rendeléseket várjuk Harangszó könyv-, papír- és írószerkereskedése Győr, Petőfi-tér 1. Címen. Csekkszám 31.141. JlpróságoK as éleiből. A axcgény özvegy fillére. Egy jómódú, tehetős asszonyt templomépítési hozzájárulásra kér fel egy gyüjtőiv-hordozó. „Szívesen, — válaszol az; de a szegény asszony filléreivel meg kell elégednie“. — „Az sok is“, feleli a gyűjtő. — „Bizonyára rosszul értett Ön enge- met“, — mondja az asszony; — „azt mondtam: az özvegy pár fillérével, tehát egy kis összeggel be kell érnie“. — „Ügy értettem én is; s ez több, mint amennyit én kívánok és elfogadhatok. Mert az a bibliai özvegy, akire asszonyom hivatkozik, amije csak volt, az egész vagyonát a templom perselyébe veté“. — A nő elpirult és egy tekintélyes összeget adott. Vem kenyérnek éfy&ége. Egy rajnai misszionárius írja délafrikai állomásáról: „Egy napon istentisztelet előtt a kórházat látogattam meg. Két ember feküdt ott a betegágyon. Az egyiknek faldöntésnél a lába törött el; a másiknak a lábát kellett amputálni. Imádkoztam velük, hogy erőt öntsek a lelkűkbe; aztán tovább mentem, hogy megtartsam az istentiszteletet. A második éneknél tartottunk, mfkor látom ám, hogy a nedves udvaron keresztül két nyomorék jön csúszva s leül a lábaimhoz, hogy hallgassa az Igét. Az a két beteg volt, akiket az imént meglátogattam“. — Nem megszégyenítő-e az egészségesekre, akik az Isten igé-. jének a hallgatásától ép tagjaik dacára távol maradnak? Kiss Samu. &
