Harangszó, 1944
1944-11-19 / 47. szám
Ha üldöztetés főnné __ N agy nyíltsággal. „Azért ilyen reménységben nagy nyíltsággal szólunk.“ II. Kor. 3, 12. Bátraké a világ — tartja a szólás-mondás. Bátraké az Isten országa is! Bátraké, akik „nagy nyíltsággal’1 szólják az Isten igéjét, kiket nem némíthat e1 földi változás és a vál- W tozásnak isméi való elváltozása; htiillCh aciiici)) THd^aia» uwat luiil szabja meg divat, érdek, forgandó szerencse; kik élni mernek és halni tudnak a Krisztus evangéliumáért. Óh mi gyávák, megalkuvók, rej- tezkedők! — miért, hogy inainkba száll a bátorságunk? Mert nincsen reménységünk! „Azért ilyen reménységben nagy nyíltsággal szólunk.“ Milyen reménységben? Pál apostol abban a reménységben él, hogy az evangélium, melyet szolgál, dicsőséges, maradandó, Isten végleges és örökérvényű üzenete az emberhez. Valóságos jóhír, a bűnbocsánatnak, megigazulásnak, üdvösségnek jóhíre. Záloga pedig a Krisztus feltámadása. Vagyis röviden: Krisztus ez a reménység! Következésképpen Krisztusban és Krisztusért bátor a keresztyén ember. Ha pedig nem bátor, istentelen időkben mukkanni sem mer, letagadja magáról a keresztyén nevet, magaviseleté kétfelé sánti- kálás vagy egyenest hittagadás — akkor nyilván nincsen reménysége a Krisztus Jézusban. Márpedig miféle Krisztus az és mit ér — reménység nélkül?! Uram! Feltámadott Jézusom! Adj nekem reménységet s tégy hitvallóvá! Scholz László. Isten a holnapot elrejtette előlünk. Engedelmesen és bátran rá kell bíznunk magunkat kezére, hogy vezessen lépésről lépésre a jövő vaksötétjében. De közben szabad és kell számolnunk minden lehetőséggel: az emberileg legrosz- szabbal is. Mi lenne, ha egyházunkra elnyo; jnatás szakadna. — akár véresen és kegyetleríül, akár hideg számítással és szívós makacssággal?! Isten igéje és az egyház története megadja a feleletet. A szenvedés az egyház természetes sorsa. Kissé szokatlanul hangzik ez az átlag-keresztyén fülének. A legutóbbi másfélszáz év alatt magyar földön talán túlságosan megszoktuk az egyház kényelmes és békés életét. Hiszen felekezeti kisebbségünkből eredő és immár nem vérre menő sérelmeken kívül nem éreztünk sokat a „világ gyűlöletéből“. Pedig Jézus nem titkolta tanítványai előtt, hogy övéinek sorsa nem elismerés, hanem lenézés, nem támogatás, hanem üldözés, nem dicsőség, hanem gyalázat lesz a földön. Erre figyelt Luther Márton, amikor az igazi egyház ismertető jelének többek közt a „szent keresztet" mondotta: Isten egyháza ott van, ahol szenvedést és üldöztetést látsz Krisztus nevéért. Ha egyházunk életében nehézre, sőt szörnyűre fordulna az idők járása, mielőtt bármilyen emberi érzésnek vagy gondolatnak helyet adnánk, emlékezzünk Krisztus szar vára és vegyük a természetesség csendességével az egyház Urának kezéből magyarországi egyházunk keresztjét. „Ezeket pedig azért beszéltem néktek, hogy amikor eljön az idő, megemlékezzetek róluk, hogy én mondottam néktek.“ (János 16, 4.) Az elnyomatás mindig vihar az egyház életében. Szél- cséndben a száraz falevél is úgy ül az ágon, mintha még élne, mintha a fához tartozna. Pedig má-r halott és'csak külsőleg fűzi az ághoz vékonyka szál. S ha feltámad a szél, zörögve hull le, ahová való: az avar temetőjébe. Az egyház életének szélcsendé'; ideiében emberek tömegeit kap csolja az egyházhoz megszokott- ság, érdek, divat vagy más, egészén felületes kötelék, — anélkül, hogy mély, belső, lelki összeköttetésben állnának- az egyházzal. Kiesnek a fának nedvkeringéséből: nem árad tova bennük Krisztus Lelke. Nem is kapcsolódnak össze a többi levéllel, az egész fával: mit sem tudnak a „szentek közösségéről“, a hívők együtt-dobbanó életéföl, az „adni“ és „kapni' nagyszerű csodájáról. Amikor azután idegen erők őket is tépik és cibál- ják az egyházzal együtt, olyan könnyen lesodródnak a viharba került fáról, amelyen megmaradni: hányattatás, kín és megpróbáltatás, —^amelyet otthagyni: önös érdekeik mentése. Nem jut eszükbe az ige: „Aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.“ (Máté 10, 33.) Ha úgy fordulna, hogy az egyházhoz tartozás ismét veszélyt, kockázatot, üldözést jelentene, — egyszerre csak azok maradnának, akik elszakíthatatlan közösségben vannak Krisztussal és övéivel. Népi kétséges, hogy az egyház csak halott tagjait veszítené el, ugyanakkor az alvókat a vihar talán új életre rázná, — csak az kérdéses, hogy nekünk: ma még buzgó evangélikusoknak, sőt talán egyházi munkásoknak megvan-e a minden próbát kiálló hitünk: „Kicsoda sza- el minket a Krisztus szerel- orúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem vagy fegyver-é?“ (Róm. 8, 35.) Akkor ütne az „egyetemes papság" órája. Kiderülne: vájjon nemcsak hangoztattuk ezt az evangélikus dogmát, hanem éltük is? Mert az egvház történetének bizonyság- tétele szerint az üldöztetés idején mindig széthull az egvház külső kerete es széttörnek megszokott életének vágányai. Vájjon mit fog csinálni az az evangélikus ember, akinek vallásossága kimerült temp-' lomba járásban — akkor, amikor nem lesz temploma?!... aki maga soha nem mélyedt el Isten igéjében, hanem azt papok dolgának tartotta — akkor, amikor nem lesznek államilag elismert lelkészek?!.. aki közgyűléseinken élte ki magát — akkor, amikor az egyház nem lesz közjogi testület?!... aki gyermekei vallási nevelésének gondját elintézettnek látta az iskolai vallásoktatással — akkor, amikor nem lesz hittanóra?! Ekkor lesznek’ az egyház tartó oszlopai Isten kezében a nagykorú keresztyének: Efez. 4, 13—16! Világi hivatásban élő, egyszerű vagy tanult férfiak, asszonyok, ifjak és leányok — szerte-szét országunkban, akiket Jézus név szerint ismer. Az Isten Leikétől munkált magyar ébredés szülöttei. Kezükben továbbra is kinyílna a biblia és onnan naponta vennék az Ige kenyerét, világosságát és erejét. Papi ajkakról átvennék az elnémított szót és zengene tovább rajtuk keresztül a bizonyságtétel otthonaikban, munkahelyeiken s hová csak az árva magyar sors vetné őket. Gyermekeiket ők vezetgetnék Jézushoz. És nincs oly hatalom, mely megakadályozhatná, hogy megkeressék ketten-hárman egymás kezét az imádságnak, az igeolvasásnak és a szeretetnek közösségében. Veőreös Imre.
