Harangszó, 1944

1944-10-22 / 43. szám

A megsértett Isten.

De azok nem törődvén vele, el- »enének ... Máté 22, 5.

Alig van nagyobb sértés annál, mintha valaki semmibe se veszi az embertársát, ha annyira közömbös neki, hogy még a legelemibb udvariassági követelményt se tartja szükségesnek azzal szemben érvényesíteni. Nagyon bántó ez és bizony sok szívben van ilyen tövis.

De iiát hogyan mer az ember így viselkedni az embcrtársá'”?! szemben? Mi jogosítja fel, hogy ennyire ienezze azt, aki tálán munkása, talán alantasa, vagy esetleg tőle egészen független. Mindenképen csúnya eljárás.

Pedig nemcsak az emberek között fordul ez elő, hanem nagyon gyakori az Isten és áz ember viszonyában is. Természetesen nem az Isten az, aki nem törődik az emberrel, hanem fordítva láthatjuk. Jézus egy példázatban mutatta ezt be, de mi a való életben is megállapíthatjuk. Emberek élnek körülöttünk, akik cseppet se törődnek Istennel, akiknek nem kell az imádság, fölösleges a templom, akik semmibe se veszik, hogy Krisztus érettük jött e földre, hogy neki tanítása van, amely az élet beszéde. Gyalázatosán közömbös tud lenni az ember Isten és az Ö ügyei iránt.

Hát ez még csúnyább eljárás, mint az emberek iránt tanúsított semmibevevés, mert Isten sohase bántott meg minket, hanem mindig jóval halmozott el, sohase volt irántunk közömbös, hanem állandóan törődött, sőt törődik velünk. Igazán nem ezt érdemli tőlünk, hanem épen a legtisztább hódolatot, a legodaadóbb szeretetet és a legteljesebb áldozatkészséget.

Az Isten jót akar a példázat szerint azoknak, akiket meghív fényes palotájába, de az embereknek ez nem kell. Isten ma is csak azt akarja, ami jó minékünk. Szabad-e nekünk semmibe vennünk a szeretetéből fakadó szavát?

Bizony nem szabad! Tartsuk tiszteletben és engedelmeskedjünk annak.

Marcsek János.

A cséplőgépeket éppenhogy elvontatták a szérűskertekből, a tarlók aranysárga színe alig fakult meg kissé a hűvös nyárutóban — de az ekét már mindenütt a földbe akasztották Az ekevas szalagot szalag után hasít, hatltot hantra borít, hogy megadja alapját az új életnek. Ökrök ballagnak búsan igába fogva, lovak vontatják az ekét türelmesen barázdától barázdáig," hálái kőtől határkőig * mögöttük az eke szarvánál ballag az ember az őszi szántás felelősségével.

Megszokott szép őszi kép volt ez eddig. Most azonban sötét ecsetvonással áthúzta a háború kegyetlen fúriája. Az eke elől elfogytak a lovak, megkevesbbedtek az ökrök, szarva mellől elszólították az embert. Apák és fiák ekeszarv helyett fegyverre támaszkodnak most és Kárpátoknak vetett háttal, vagy alföldi homokba süppedő lábakkal kémlelik a láthatárt. Nem a holnapi idő, vetés vagy kukoricahordás gondja foglalkoztatja őket, hanem az ellenséget figyelik. Ellenséget, amely össze akarja tiporni mindazt, ami nekünk drága: a téli fagyoktól óvó családi fészket, a rétet, melyen gyermekkorunkban játszottunk, a szántóföldeket, melyeknek hantjait apáink verejtéke és vére tette porhanyóvá.

Áldja meg őket Isten, hogy diadallal állhassanak a vártán. De a szántás? Mi lesz az őszi szántással? Az otthonmaradt asszony nem tud eleget tenni a házban is, a földön is. Vállai roskadozva emelik az őszi kiadások, a gyermekek ellátásának stb. gondját, amely alatt még a férfi vállak is meg-megroppantak ilyenkor.’ Maradjon hát az őszi munka — lázítanak sokan. Hisz úgy sincs ára a gabonának, hiszen nem tudjuk, ki fog jövőre learatni, hiszen menekül mindenki a városba a földtől, hiszen . .. Álljunk meg néhány percre a panasz lávazuha- tagában. Feszítsük neki az árnak ezt a rövid, kemény szót: kell. El kell végezni az őszi szántást!

Először is azért, mert a szántás élet. „Míg a föld lészen, vetés és aratás ... soha meg nem szűnnek“ — hangzott valamikor az ígéret az özönvíz halálos öleléséből megmentett ember előtt. A vetés bevonult ezzel a földi élet tartó oszlopai közé. Már pedig vetés ugye hiábavaló, anyagpazarlás szántás nélkül? Az őszi szántás veti meg a gabonamagvak téli ágyát. Ez eredményezi, hogy a földi rögök védőén reáborulhatnak a magvakból kikelt életcsirákra. Tavasszal csak azért zöldülhet ki a vetés, nyáron azért pendülhet meg a kasza, kerülhet végűi magtárakba az „élet".

gyárnak nevezett földön, mert falusi népünk mindig kiszántotta ezt a gyomot leikéből. Jaj de nagy szükség van most ilyen lelki szántásra! Soha több konkolyhintő, hamis próféta nem taposta a magyar ugart, mint napjainkban. Jószán- dékúak és gonoszok, megtévesztettek, vagy lelkiismeretlen, minden hájjal megkent vámszedői egv nehéz időszaknak. Beleszólnak éjszakáinkba, nappalainkba, csügge- désünkbe, reménykedésünkbe, szántásunkba vetésünkbe. Jaj csak ei ne mulasszátok mérlegre tenni má- konyos beszédüket! Vessétek hát kemény kézzel az ekét necsak a dűlők szántóföldjeibe, hanem a lelkek ugarába is. Dolgozzatok, hogy az örök Gazda szive el ne keseredjék. Hogy méltónak találjon bennünket egy újabb esztendő kegyelmére.

Még valamire tanít bennünket az őszi szántás: hinni a jövendőben. Mit is takar ez a szó: ősz? Lemondást, halált, kétségbeesést. Mindenfelé ennek a jelei környékeznek bennünket. A nap, amely tegnap perzselt, mára már megsápadt. A falevelek ígéretes zöld színe halálos pírba fordult. Dér üti a kukorica levelét, a burgonya szára megtörik és földre borul. Érezzük mindannyian, hogy valaminek a végére értünk. Csak az őszi szántás figyelmeztet: valami most kezdődik. Valami, amiért épenúgy érdemes verejtékezni, áldozni, mint a tegnapért. Minden szántóvető, aki ekéjét a földbe hasítja, tudja: jólétnek, vagy szegénységnek, ínségnek, vagy terített asztalnak — de holnapnak, jövendőnek alapját veti meg. Ezek után a holnapért verejtékező munkások után kiált most az egész magyar föld. Ne maradjon ki senki soraikból! Érezzétek, ha szemetekbe csapdos is a hideg őszi eső szántás közben, eláll és tavaszi áldó permeteggé szelídül egykor Annak szavára, Aki most reánk küldötte. Halljátok meg a városokat, országrészeket döngető orkán tombolásában is ígéretét: „Akik könnyhullatással

vetnek, vigadozással aratnak majd; aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő kévéit • ('9 ‘9SI T|0SZ) „-3A|91U3