Harangszó, 1943
1943-09-12 / 37. szám
1943 szeptember 12. HARANGSZŐ 295 év őszén Raffay Sándor volt az első, aki nemzetének és egyházának védelmében országról-országra járt, hogy híveket toborozzon a magyar ügynek. 1923-ban az eisenachi, első lutheránus világgyűlés egyik elnökévé választotta. Idehaza még 1919-ben életrehívta az Országos Luther Szövetséget, újjáalakította a Magyarhoni Evangélikus Lelkészegyesületet, ennek ma is elnöke. Megindította az ifjúság vallásos szervezését, a nőnevelésnek új irányt szabott a Veres Pálné líceum megteremtésével, létrehozta az aszódi Petőfi gimnáziumot. Üj egyházközségek, templomok hosz- szú sora épült buzdító szava nyomán. Legnagyobb alkotásai közé tartozik az új, egységes istentiszteleti rend. Döntő részt vállalt a Területvédő Liga, a MOVE, a Magyar Nemzeti Szövetség, az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga és a Nemzeti Klub megalapításában és még számos más közintézmény élén. A debreceni egyetem református hittudományi kara 1917-ben, a pécsi—soproni evangélikus teológiai fakultás 1929-ben diszdok- torrá avatta. A Kormányzó 1938-ban magyar királyi titkos tanácsosi méltósággal tüntette ki. Püspöki hivatala alapján tagja az országgyűlés felsőházának. Szülővárosa, Cegléd díszpolgárai közé emelte, tiszteleti tagja a Petőfi Társaságnak, meg. szervezője és elnöke a Szarvasi öregdiákok Szövetségének. Mostmár csaknem két esztendeje kíf Kardos Gyula dunáninneni püspök. rlos betegség akadályozza munkájában, de így is, mondhatni emberfölötti erőfeszítéssel látja el egyháza kormányzatát. A kettős jubileum vidéki csendes visszavonultságban éri Raffay Sándort, aki sohasem volt híve a zajos ünnepeltetésnek. Egyházkerülete az őszi közgyűlésen emlékezik meg elévülhetetlen szolgálatairól. (MÉ) Szomorú hírt mondott be a magyar rádió szeptember hó 2-án: Kardos Gyula, a dunán- innení egyházkerület püspöke Budapesten váratlanul meghalt. A szomorú hír mély gyászba borította a magyar evangélikus egyházi és társadalmi életünket. Mindenfelé mély megdöbbenéssel vették a hírt, hogy a szeretett püspök életének 64-ik, lelkészi működésének 41-ik és püspöki szolgálatának első esztendejében súlyos szenvedés után megtért lelke Főpásztorához. Nagyon közel volt a szószék a karzatnak azon részéhez, ahol István ült. így a legény nem vonhatta ki magát egészen a lelkész beszédének hallgatása alól. Elhangzott a textus Ezsaiás könyvéből: — Nincs békesség, így szól az Ür, az istenteleneknek. — No ez jó rövid volt, nem kellett sokáig állni — mondta magában István jóleső érzéssel, miközben kényelmesen leült padjába. Az alapige értelme lassan elért agyáig és egy kicsit meghökkentette. — Ejnye! Majdnem azt mondhatnám, hogy nékem szól ez az ige. Nekem sincs békességem, ennyiben nekem szól a textus, de nem vagyok istentelen, tehát mégsem vonatkozik énreám. Csakugyan nem vagyok istentelen? Persze, hogy nem. Ha az volnék, nem ülnék most itt a templom padjában. Istentelen? Hm. Istentelen ember igen kevés van, legalább is a mi falunkban igen kevés van. Én csak kettőt tudok. Egyik a Szalai Péter, aki a Temető-utcán lakik, másik meg a kanász. Ezek valóban istentelen emberek. Szájuk mindig átkozódással van tele, lépten-nyomon hangoztatják, hogy nincs Isten, elbutított népnek mondják a templomba járó híveket, akár evangélikusok, akár katholikusok azok. Családja egyiknek sincs; volt, de elmarták maguktól a családot. Az emberek kerülik őket csúf szájuk és gorombaságuk miatt. A kanásznak a legközelebbi marasztáskor fölmondanak. Tőle megszabadulnak. Ezek istentelen emberek és bizony igaz az,'hogy ezeknek nincs békességük. Ezeknek szól a mai textus, de nem nekünk. Nem is tudom, mit akar mi közöttünk a tisztelendő úr ezzel az igével. Kiváncsi vagyok, miképpen magyarázza ki magát. Figyeljük csak! A pap prédikált. Beszédjében, bármennyire figyelte István, nem volt észrevehető semmi következetlenség, szakadás vagy a textusnak erőszakos csű- rése-csavarása. Arról beszélt, hogy mindenki, aki nem az egy igaz Istent féli és szereti mindennél jobban, az istentelen ember. Akiknek nem Isten a legfontosabb, hanem másvalaki vagy másvalami, azok Istent letaszítják istenségének királyi trónusáról, persze nem valóságosan, hanem csak a maguk számára. Ezek alapján állapítsa meg magáról kiki, vájjon istentelen ember-e vagy sem s aki belátja: ő bizony istentelen ember, az lássa meg azt is: nem érdemes, sőt nagyon káros, veszedelmes dolog istentelen embernek lenni. Az istentelenség jutalma az örök kárhozat. Sokan talán úgy gondolják, nagyon messze van még az idő, amikor időszerűvé válhatik számukra a kárhozat kérdése s egyáltalán nem is lehet bizonyosan. tudni, Van-e valami a halál után. Az így gondolkodók lássák meg: pusztán a földi életben sem fizetődik ki istentelen embernek lenni. Az istenteleneknek nincs békességük. Mit ér, ha vagyont gyűjtenek is, ha sok élvezetben van részük, ha nagy tekintélyre tesznek is szert? Mit ér mindez, ha nincs békességük? Hogyan is lehetne? Igazi békességet csak Isten tud adni és ők haragban vannak az Istenijei. Földi életük nem ér egy fabatkát, a halál után következő életük meg maga a pokol. Békességük csak az Istent mindennél és mindenkinél többre becsülő embereknek lehet. (Folytatjuk.) f Kardos Gyula dunánxnneni püspök.
