Harangszó, 1943

1943-08-29 / 35. szám

282 HARANGSZÓ 1943. augusztus 29. OLVASSUK A BIBLIÁT Ember kérdez, Isten felel. Ki vagy? Augusztus 29. — Az Atya. János I. levele, 1, 1—4. Milyen boldog örömmel tesz itt János apostol bizonyságot arról, aki által megismerte, hogy Isten nem­csak felettünk trónoló hatalmas Ür, aki­hez szemeinket is alig bírjuk mi, ha­landó, bűnös emberek felemelni, hanem velünk közösséget kereső s közösségben élő Atya. Ha ezt nem tudnánk, hideg, megfoghatatlan lidércfény volna minden tudásunk ő róla. Ez teszi hitünket azzá az életünket fénnyel, meleggel betöltő lánggá, melyet semmi fény és meleg pó­tolni nem tudna. Csak a Jézus Krisztus­sal, Isten egyszülött fiával való közösség képesít arra, hogy ember lássa azt, aki kezdettől fogva volt, hallja, szemlélje, s úgy megérezze, mintha tapintaná azt, akit emberi fül hallani, emberi szem látni, testi érzék megérzékelni nem tud, sőt a bölcs lángesze sem érhet el, mert minden emberi okoskodás ő felőle a Krisztussal való közösség nélkül üres légbuborék marad. Augusztus 30. — A Pásztor. 23. zsol­tár. Az ószövetség gyöngye, a Krisztus előtti idők egyik legcsolálatosabb bi­zonyságtevése ez a zsoltár. Mégis, ezt is csak az érti meg teljesen, aki meg­ismerte a Jó Pásztort, aki nemcsak szó­val, hanem életével példázta az Atya pásztori hűségét, ö volt az, aki az élet vizének forrását megnyitotta az általa felkeresett, összegyűjtött s ő általa nyáj­já tett szétszórt, bolyongó juhok előtt. Megjárta a halál árnyékának völgyét, hogy ne féljen semmi gonosztól, még a végső ellenségtől sein, az aki az ő nyo­ták volna e leereszkedést. Pedig mennyi­vel mélyebbre ereszkedett le Isten, mi­dőn önmagát megüresíté, szolgai formát vett magára, emberekhez hasonlóvá lett, hogy leüljön egy-egy farizeus asztalához, vitatkozzék egy-egy írástudóval, hátha még ezek között az önhitt, maguk tu­dományában és maguk által kigondolt jó cselekedetekben bízó öntelt „igazak“ között is akad, aki megérti, hogy nincs semmi dicsekednivalója s hálával tekint fel a mélységből arra, aki lenyúl hozzá, vállára veszi, hazaviszi, vagy mint az asz- szony, gyertyát gyújt kedvéért, kisöpri a házat, letörli a port piszkot róla s örül annak az értéktelen kis pénzdarabnak, amiért más le sem hajolt volna. Milyen drága vagyok én Istennek, ha megtalált s milyen értéktelen, haszontalan, ha el­vesztem számára! Szeptember 1. — A te Megváltód! Péter I. levele, 1, 17—25. Sokkal nagyobb árat fizetett érted, mint hogy körüljárva, a puszták forró homokjával égette lábát, éjjel nappal kész volt tanítani tudóst és tudatlant, boldogot és boldogtalant, örült az örülőkkel, szenvedett a szenvedőkkel, gyógyított testi és lelki sebeket. Taní­tója, orvosa elég volt a világnak előtte is, utána is, ha nem is olyan hatalmas, mint ő. Csak egy nem volt: Megváltója. Erre egyedül őt rendelte az Atya a világ megalapítása előtt s őt adja minden nem­zedéknek az idők végéig, mert nélküle nincs, aki téged a bűnnek, ördögnek, ha­lálnak hatalmából megszabadítson. Ö megtette. Nem arannyal, nem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával. Tudod-e, hogy szabad vagy, meg van fizetve érted is a drága ár. Vagy úgy élsz még mindig, mintha a bűnnek rabszolgája volnál? Tő­led függ, hogy élj szabadságoddal! Jellegzetes orosz arcok. Gyufa hiányában kovával gyújtanak cigarettára. mában az igazság ösvényeit járja. Aki az ő életét látja maga előtt s követőjévé szegődik, csak az érti meg: hogyan szol­gál Isten kezében még a vessző és bot is, mint az ő közelségének bizonyságai, vigasztalásunkra. Ezért magasztalom Is­ten jóságát és kegyelmét élete minden napján. Augusztus 31. — A bűnösök barátja. Lukács 15, 1—10. A farizeusok és írás­tudók zúgolódtak, mert a bűnösöket ma­gához fogadta, sőt egy asztalhoz leült velük, öli méltóságukon alulinak tartót* Szeptember 2. — A te Főpapod. Zsi­dók 10, 19—27. Nemcsak a legzsarnokabb rabszolgatartónak, a bűnnek hatalmából szabadított ki, hanem szabad bemenetelt szerzett neked Isten házába, Istennek, az Atyának családi körébe, ahol nem ellen­ségekkel, nyomorgatókkal vagy körülvé­ve, hanem érted felelősséget érző, egy­másra vigyázó, egymásnak szeretetben és jócselekedetekben példát adó testvé­rekkel. Mit kezdenél a te árva életeddel, ha a rabságból kiszabadulva nem tudtad volna, hová menj. A te főpapod megtisz­tított, lemosta bűneidet, menyegzői hó­fehér ruhát adott reád, hogy méltó légy azoknak közösségéhez, akiket ugyancsak ő váltott meg és tisztított meg, mint téged. Azért becsüld meg ezt a közössé­get. El ne hagyd a magad gyülekezetét, ints, buzdíts, hogy az minél inkább az Űr gyülekezetévé váljék. Vigyázz mások­ra is, de még sokkal inkább vigyázz ma­gadra, mert a szándékosan vétkezők bű­nét semmi áldozattal jóvátenni nem le­het már. Szeptember 3. — A te Királyod. Já­nos 18, 33—38.; Filippi 2, 9—11. Amikor halálra viszik, akkor tesz leghatározot­tabban bizonyságot arról, hogy királynak tudja magát. Midőn a nép a kenyércsoda után királlyá akarta tenni, elmenekült előlük. (János 6, 15.) Itt, tudja, már senki sem értheti félre. Aki önként vál­lalta azt a sorsot, hogy egyik igazságta­lan bírótól a másikhoz hurcoltassa ma­gát s töviskoronával a fején, keresztfán haljon meg, attól senki sem várja már, hogy az ő szolgái emberi módon vitéz­kedjenek, a római császár vagy bármely más földi hatalmasság ellen véres csa­tákban harcoljanak. Az ő országa nem e világból való, hanem abból, amelybe a keresztfa haláláig való megaláztatásán keresztül vezetett az út. Isten rendelte, hogy az ő nevére minden térd meghajol­jon és minden nyelv őt Úrnak vallja. Val- lod-e te is, nem száddal, hanem szíved­del, életeddel? Szeptember 4. — A te Bírád. Római lev. 14, 7—12. Kié az életed? Most még el lehet odázni e kérdést. Lehet úgy fe­lelni: én a magam ura vagyok. Lehet úgy élni is, mintha az életünk csupán önmagunké volna, nem törődünk senki­vel, semmivel, nem ismerni sem Istent sem embert. Itt lehet még lázadozni, harcolni is Isten ellen. De eljön az idő, amikor minden lázadozó szív megcsen­desedik, minden istenkáromló ajak elné­mul s akkor nem lehet oda nem állani Krisztus ítélőszéke elé, nem lehet má­sokat kárhoztatni, saját hibánkat, mu­Csak sáfár Sok ember kérkedik Azzal, amije van; S többet büszkélkedik, Mint mire joga van. Nem is látja tisztán, E földön miért él? Rabul csüng vagyonán S józanul sem ítél. Hivatás, vagy szent cél, Elkopott szavak már. Szivében más vágy él, Lelke aludni jár. Nemes tett, vagy öröm, Nem igazi többé, Életét káröröm Teszi még gyötröbbé. Vájjon lesz-e remény Ilyen élet után? Vagy mint bús tünemény, Elvész a sír után? Megsemmisül menten Isten nagy szavára? S mint a naplementen, Kialszik sugára? vagy, ember! Jogos ez a kérdés — Biztos a feleleti Nincsen benne sértés, Ha Istent nem leled Életútad végén. Mikor úgy kellene, Hogy Jézus szent vérén Téged megmentene. Mert igazság marad, Hogy ki miképen vet, Azonkép is arat: Átkot vagy örömei. Jónak útján öröm És boldogság a bér; Rossznak végén üröm És kárhozat ér! Ne hord tehát büszkén, Ember, soha fejed! Tudd meg: e földtekén Semmi sem a tied! Minden az Istené, Te csak sáfára vagy; Légy egészen övé S akkor ő el nem hagy! Lucsán Márt

Next

/
Thumbnails
Contents