Harangszó, 1943
1943-08-29 / 35. szám
280 HARANGSZÓ 1943. augusztus 29. Finn testvérek hazánkban. Látogatóban idehaza. Kedves vendégek tartózkodnak hazánkban. Saarisaló Ábel finn egyetemi tanár már régóta itt van. Kedves egyéniségéről, munkájáról lapunkban már megemlékeztünk. Molnárék augusztus első felében jöttek haza. Szándékosan írjuk így, mert hazajöttek. Molnár Rudolf lelkésztestvérünk idevaló. De finn származású felesége is hazajött. Nemcsak azért, mert a férj otthonában a feleség is otthon van. Másért is. Amikor a győri templomban hallottuk énekelni, az első szép ének, amely felcsendült ajakán, magyar ének volt s olyan tiszta magyarsággal hangzott minden szava, hogy az első magyarnak vélte az ember. Különösen is fokozódik ez az érzésünk, mikor személyesen beszélünk vele. Nagyon szereti magyar népünket. Árzi, hogy otthon van s nem idegenben. Körúton. Mint már jelentettük, Saarisaló és Molnárék együtt körutat tettek s több gyülekezetét meglátogattak, hogy magyar evangélikus egyházunkat közelebbről megismerjék. így felkeresték Győr, Komárom, Székesfehérvár, Szeged, Kolozsvár, Nyíregyháza, Kassa, Miskolc gyülekezeteit, meglátogatták a gyenes- diási Kapernaumban a papnék konferenciáját s mindenütt előadást tartottak. Hívő bizonyságtevők. Első állomásuk Győr volt, ahol vallásos ünepélyen Saarisaló egyetemi tanár, egyébként tudós archeológus a keleti régi sumir népről, a rávonatkozó kutatásokról szólt értékes előadásában, melyet Molnár R. lelkész tolmácsolt. Bizonyságtétel volt minden szava. Az ótestámentom területére vezetett, de az Üjtestámentum örömüzenete csengett szavaiban. Molnárné, aki teológiai tanulmányt is folytatott s az Evangélikus Szövetség ifjúsági osztályának kiváló munkása, megható énekszámai után először magyarul szólt a gyülekezethez s szívből jövő szavakkal tolmácsolta a finn testvérek szeretetét. Saarisalo Ábel dr., Molnár Rudolf és finn felesége, magyarországi körúton. Kedves útravalót kaptam... Mikor magyarországi útam előtt Finnországban utoljája szolgáltam — mondotta magyarul — imaházunkban kedves útravalót kaptam. Finn testvéreim szeretettel küldték üdvözletüket tinektek s benne azt a boldog bizonyosságot, hogy mi magyarok és finnek rokonok vagyunk örökké a Krisztus vére által. Ezt a boldog örömüzenetet hoztam néktek, hogy nekünk égi Atyánk van és nála örök otthonunk van. Azután beszélt férje tolmácsolásában a szív megnyílásáról s míg hallgattuk, éreztük, a szívünk megnyílt előttük és Isten üzenete előtt. Utána Molnár R. a finn hadiárvák segítéséért mondott köszönetét. Győri szeretetintéz- ményeink, a Harangszó nyomdájának megtekintése közben alkalmunk nyílt arra, hogy vendégeinkkel a jövő terveiről beszélgessünk. Sáarisaló professzor őszszel a pesti egyetemen folytatja munkáját a török-finn-ugor rokonság kutatása terén. Molnárék szept. 4-én Finnországba térnek vissza még egy évre s azután ismét hazajönnek Magyarhonba. Addig is szövögetik a két nép közötti szálakat. Molnár R. fordításában nemsokára megjelenik a Harangszó kiadásában egy értékes könyv, Taminen helsinkii esperes igehirdetésének gyűjteménye. Ismeretes, hogy ugyancsak az ő fordításában nemrég finn nyelven jelent meg Túróczy püspökünknek egy értékes füzete. Drága emléket viszek... Mikor elbúcsúztunk vendégeinktől a győri állomáson, önkéntelenül is előtört Molnárné nagytiszteletű asszony leikéből a magyar testvérszeretet megérzésének szava: Ügy érzem, drága emlékeket viszünk magunkkal magyarföldről. Őszinmába lépett. Fia szürke ruhát szedett magára és fűzős cipőt húzott a lábára. Hétköznap, nyári időben öreg és fiatal férfiak majdnem mindnyájan bakancsot hordtak könnyebbség végett; vasárnap az idősek csizmát húztak, a fiatalok részint csizmában, részint fűzős cipőben ünnepeltek. Nagy lassan elkészült a két férfi. István kalapját kefélgetve bekiáltott anyjának a szobából a konyhába: — Édesanyám! Nem jön templomba? — Nem megyek fiam! Ha elmennék, nem tudnám idejében elkészíteni az ebédet. Az énekeskönyvemet elviheted magaddal! — Megleszek én a nélkül is. Minek cipeljem? Majd énekelek máséból. — Csak ne szégyelljed elvinni azt a könyvet! Nem válik az szégyenedre, ha legény vagy is. István zsebredugta édesanyja énekeskönyvét, apja kezébe vette a magáét és megindultak kifelé. A kapu előtt- az utcán megálltak s körülnéztek. — Még csak elsőt harangoztak — jelentette ki az apa. — Van idő. Várjuk meg a sógorodat! — Megvárhatjuk édesapám. Legalább mindjárt szóvá teheti neki néném aratási segítségét. * Tétlenül nézelődtek egy darabig. Feketeruhás öregek, világosruhás fiatalok haladtak el mellettük egyik vagy másik templom irányában. Ünnepi hangulat rezgeti a verőfényes levegőben. — Hova megy József bácsi? — szólított meg Bálint Sándor egy feléjük közeledő, hajlotthátú, őszhajú öregembert. Az öreg közvetlen közelőkbe ért és megállt. Arcát ezer ránc borította, mégsem keltett kellemetlen érzést a szemlélőben. Orra és szeme uralkodtak egész arcán. Az orra nemes vágású, finoman hajlott orr volt, a szeme derűs, szelíd, kék szem, mély és tiszta, mint a hegyek közé zárt, kristályvizü tó. — Templomba megyek — adta meg a választ. Fölöslegesen. Akinek látó szeme volt, láthatta kezében az énekeskönyvet, de még a Bibliát is. — Ráér még. Mi is megyünk mindjárt. Várjon meg bennünket! — Nekem mennem kell. Nagyon öregek a lábaim. Nekem már a közel is messze van. — Ha kicsit késik, az még nem szerencsétlenség. — Én, gyerekeim, nem akarok mulasztani az istentiszteletből semmit. Amikor majd annyi időt értek mint én, talán megtudjátok Isten kegyelméből, hogy az az idő ér legtöbbet, amit templomba tölt el az ember énekelve, imádkozva, Isten igéjét hallgatva. Isten veletek! — Isten áldja, József bácsi! Bálinték vártak még néhány percig, míg arra nem jöttek Mariskáék. A férj — zömök, csontos arcú, harmincéves ember — vidáman köszöntötte ipát és sógorát:
