Harangszó, 1943
1943-06-13 / 24. szám
rara. jdfliuB fa. HXRNQSId m. légy nagyon soknak rabszolgája. Az apostoli egyházban pünkösd után így alakult a sorrend: „Némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; aztán csodatévő erőket, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolokat, kormányokat, nyelvek nemeit“ (I. Kor. 12, 28.). Itt a „kormányok“, vagyis uralkodók majdnem leghátul állnak és a „gyá- molók“ után következnek. Nálunk azonban a „kormányok“, az „uralkodók“ egyenest az élre kapaszkodnak. Náluk a szolgáló emberfajta állott elől s az uralkodó típus hátul, világos utalással arra, hogy hol van az önző önfelmagasztalás méltó helye. Nálunk a szolgáló emberfajta áll hátul s az uralkodóké legelői, szomorú bizonyságául annak, hogy hova tolakodott fel az önző életfelfogás. S mi az eredményz Ha meg akarjuk tartani az életünket, éppen ezzel elvesztjük azt. A tanítványok sohase voltak olyan kicsinyek, mint mikor annyira tüzzel-vassal nagyok akarlak lenni. Ez volt első összeütközésünk, amely tehát az önfeltoló viselkedés miatt támadt közöttük. Most nézzük a másodikat. Mihelyt Jézus elmondotta nékik ezeket az elevenbevágó szavakat: „Mert aki legkisebb mindnyájan tiközöttetek, az lesz a nagy“, János találva érezte magát valami miatt s mindjárt elő is hozta azt: „Mester, láttunk valakit, aki a Te nevedben ördögöket űz és eltiltók őt. mivelhogy Téged nem követ mivelünk“ (Lukács 9, 49.). Az első nézeteltérés és összeütközés keresztyén munkás-negyedek között támadt, a második különböző munkás-csoportok között. Az önfeltolás nemcsak egyéni, hanem csoport-bűnné is lehet. Ha keresztyén lelkületűek lettek volna, boldog örömmel látták volna, hogy mások is űznek ördögöt, de mert felekezetieskedők voltak, eltiltották act. Eltiltották pedig azért, mert féltek, hogy amazok több ördögöt űznek ki, mint ők s így nagyobb hírnevet biztosítanak maguknak, mint az övék. Inkább belenyugodtak volna abba, hogy az ördögök maradjanak benn az1 emberekben, ha nem az 6 csoportjuk űzhette ki azokat. A felekezétieskedés azóta talán fino- multabb alakot öltött, de a felekezeti féltékeny önzésnek alapvonásai és a nyomában járó civódás ma is megvan közöttünk. Ez az önző féltékenység bénítja meg korunkban a vallási életet. A tanítványok köre sohase volt olyan kicsi, mint amikor annyira na- gyök akartak lenni. Az a törvény, amely szerint elveszik az élet, ha mindenáron meg akarja tartani magát, csaknem számtani pontossággal mutatta meg rajtuk pusztító hatalmát. A közösségi önzés a közösség öngyilkosságát jelenti. Ez volt a második összekülönbözés, amelyben tehát közösség állott közösséggel szemben. Lássuk a harmadikat. Jézus el- küldötte tíanítvá- nyait egy samari- tánus faluba, hogy neki szállást készítsenek. De a samirltáauaok nem foredták be őket, ,,mf» velhogy ö Jeruzsálembe megy vala“ (5S. vers). Ez aztán haragra gyújtotta János zsidó-vérét s azt kérdezte Jézustól, hogy ne kérjenek-e tüzet az égből, megemészteni a samaritánusokat, mint ahogyan Illés is cselekedett. Itt a harmadik összecsapás: zsidó—samaritánus ellen, faj, faj ellen. Az önző nagyratartás lehet egyéni, közösségi és faji. János azt hitte, hogy ez az a mód, ahogyan a másik faj népével bánni kell: tüzet rájuk! Egy-egy nép bánásmódja a más fajú néppel szemben — sajnos — Jézus és a gyermekek. Ne tiltsátok met nekik, ho£y hozzám jSjjenek . . . Máté 19, 14. egymásba teszi kezeiket és a mindenható áldását kéri frigyükre. Bencze Sándor és Nagy Rozi, Mikó Lajos és Gara Ágnes, házastársak már Isten és ember előtt. A templom előtt már várja őket a cigány és ahogy kisorjázik a násznép, menten reázendít a Rákóczi-indulóra. Azon túl már zabolátlan jókedv veszi át uralmát. Előkerül a pisztoly a vőfélyek zsebéből és vaktöltéssel szaporán puffogatnak míg pántlikás csutoráikból borral kínálgatnak boldogot, boldogtalant. A nyoszolóleányok perecet, fonatos kalácsot dobálnak a tömeg közé, sikongatva, tülekedve veti magát utána a virgonc gyermeksereg. Végre, nagynehezen párbaverődik ismét a nászmenet s elindulnak végig a falu egyetlen utcáján a kocsmáig. Egyelőre ott mulatnak, míg elkészül az ebéd a lakodalmas házaknál és majd hazahívják őket. Elől megy a cigánybanda buzgón muzsikálva, utánok a két mátkapár s nyomon követi őket a két nyoszolyóasszony, mosolygósképű menyecskék, tornyos, virágos fejkötőben. Körülveszik őket a vőfélyek és nyoszoló leányok koszorúsán, pántlikásan, táncra kész lábaikat a zene ütemére egyengetve. — De gyönyörű lakodalom, magam is megházasodom — hujjogat az egyik vőfély. — Ma menyasszony, holnap asszony, holnapután komámasMony! — dévajkodik a másik. — Ne kedvem, ne! — rikkant a harmadik, s ráncos csizmájában kopogós táncot jár a menet élén. Utcahosszat, kis kapuban állva gyönyörködik bennük a falu népe s reájuk özönlik nevetve a tavaszi verőfény. -jr~ '■ -«*_ Az alsószeren közvetlenül egymás mellett állott a két fiatal pár házikója, egymáshoz mindenben hasonlók, csak egy deszkapalánk választotta el a két udvart egymástól. Az egyik ház is, a másik is zsúppal födve, volt mindegyiknek egy első és egy hátulsó szobája — de egyik se padlózva, csak sárral föltapasztva, kettő között a konyha, közepén a kemence. A konyhából a tornácra lehetett kilépni, mely az eresz oltalmában az egész ház előtt végig húzódva a kamarába torkollott, hol az élelmiszereket tartották. Kis kert volt az utca felül mindegyik ház előtt, az udvaron gémeskút nyikorgott. A ház végében épült az istálló, majd az ólak következtek, aztán szérűvé szélesedett az udvar s a végében kis lábas pajta állt, még azon túl is volt egy darab földje mindegyiknek, melyik lehuzódott egész a sásszegte kis folyóig és a jószágnak legelőül szolgált. Négy hold szántóföld a falu határában — apai örökség — egészítette ki mindegyiknek kis vagyonát, ha a jó Isten szerencsét ád hozzá, a megélhetésre épen elég. (Folytatjuk.)
