Harangszó, 1943
1943-05-02 / 18. szám
140. HAKANGSZÓ 1943. május á. Anyák napjára. A szülői háznál a gondtalan, derűs ifjúság napjait éltem Édesanyám szeretetétől körülvéve, ki gondolataimat és kívánságaimat leste. Szabad időmben irodalommal foglalkoztam. Akkor állt a nagy harc, az irodalmi torna Ady és költészete körül. Természetes, hogy mint ifjút, roppant érdekelt és lekötött ez a harc s az egész irodalmi vitát átélve, áthevülve tanulmányoztam Ady költészetét s az azzal foglalkozó irodalmat. Mint könyvkedvelő ifjúnak szép, díszes kötésű könyveim voltak az Ady-irodalomról, amelyekre nagyon vigyáztam, amelyeket nagyon féltettem. Egy napon aztán tintával leöntve, éktelenül feküdt íróasztalomon az egyik féltett, szép, díszkötésű könyvem. Szobámban Édesanyám takarított, ő törülgette le az íróasztalomat, tudtam, hogy a feldöntött tintatartóval ő öntötte le díszes könyvemet. Hirtelen elfutott a méreg s már akartam Édesanyám után menni, hogy a haragtól elvörösödve, indulatos, goromba szemrehányásokat tegyek, amikor a tintás könyvre nézve hirtelen szíven fogott a gondolat, hogy majd évek múltán, ha már Édesanyám nem lesz s kezembe jut ez a tintásfedelű könyv, eszembe fog jutni, hogy ezekért a tintafoltokért milyen goromba voltam Édesanyámhoz s hogy fog ez nekem akkor majd fájni, késő bánatként. Pedig hát ér-e nekem ez a könyv, Ady egész költészete, nemcsak de az egész világirodalom annyit, mint az én drága jó Édesanyám, aki oly nagy szeretettel nevelt s égette fel fiatalságát áldozatként gyermekeiért? Hol van az a költészet, amiért cserébe adnám ezt a drága valóságot? És ekkor utánamentem Édesanyámnak. Oh, de már más szívvel, más lélekkel. Mikor meglátott, ijedt szemekkel nézett rám s elkészült az elkényeztetett fiának goromba kitörésére a tintafoltok miatt. Én pedig könnyes szemmel, boldog örömmel öleltem őt át s vigasztaltam a könyvre hullott tintafoltokért, amelyek felnyitották szemeim s eszembe hozták, hogy mily drága kincset bírok az én jó Édesanyámban. Dehogy engedtem a tintafoltos könyveket új példányokra átcserélni, drága emlék ez nekem. Azóta nem szóltam türelmetlen, goromba szót Édesanyámhoz. S ha a könyv néha kezembe kerül, hálát adok Istennek a tintafoltokért, amelyek időben megnyitották szemeim. Hisz különösen ifjú korunkban hány érdemtelen arc után futunk, melyek egy időre | elhomályosítják lelkűnkben a legegész ország és az egész nemzet hite és bizalma szólalt meg. A hit és a bizalom, amellyel bízunk egymásban, hiszünk a mi nemzetünk történelmi hivatásában, bízunk harcunk igazságában és hiszünk az igazságos magyar ügy győzelmében. Hálás vagyok a hitnek és a bizalomnak ezért a jelképes népszavazásáért, a tehetős ember gazdag adományáért és a szegény, bibliai szegénységű özvegyasszony melengetett, szíves fillérjéért, mert az ő hitük és az ő bizalmuk erősebbnek és hatalmasabbnak bizonyult és fog bizonyulni mindennél, amit csak számokban lehet kifejezni. — Ezért köszönöm mégegyszer — a nemzet jövőjébe vetett hittel és a magyarság történelmi elhiva- tásába vetett mélységes meggyőződéssel mindenkinek, így az egyházaknak, az érdekképviseleteknek és a sajtónak is a közreműködését, munkáját, fáradozását, adományát, segítőkészségét, amellyel a honvédcsaládokért folytatott gyűjtésűnket ilyen, minden várakozáson felülmúló, hatalmas eredményhez juttatták. GONDOLJ hadbavonult hittestvéreid hozzátartozóira! ADAKOZZ a megsegítésükre! Vállalj munkát a gondozásukban! Egy hálás fíu. Fordította: Zarándi Attila. Évekkel ezelőtt élt egy napszámos feleségével és egyetlen fiával, Jánossal. Miután az apa meghalt, a szegény özvegy sorsa nagyon nyomorúságos volt. Kevés alkalom adódott a keresetre, így aztán ritkán tudtak jóllakni. Nem egyszer éhesen kellett nyugovóra térniök. Ez nagyon szívére nehezedett Jánosnak. Nem nézhette, hogy édesanyja ennyire nélkülöz, ezért egy nap így szólt hozzá: — Kedves anyám, itt nem találok munkát és nem tudom elviselni, hogy éheznie kell. Engedje meg nekem, hogy egyidőre elszegődjem a tengerre hajósinasnak és valamit keressek Isten segítségével. Talán jobb idők lesznek, ha majd visszatérek; akkor, ha Isten is úgy akarja, ismét mellette maradok. A szegény anyának nem volt könnyű elszakadni kedves fiától, de igazat kellett adnia neki. Megáldotta és szomorú szívvel búcsúzott el egyetlen gyermekétől. A fiú a legközelebbi kikötővárosba sietett és ott keresett helyet valamelyik kereskedőhajón, ez azonban nem volt könnyű. Itt is, ott is próbálkozott; de néhány napig semmit se tudott találni, bár imádkozott érte. Az Üdvözítőnek pedig különös szándéka volt Jánossal. Amikor ez már minden reményről lemondott, Jézus úgy rendelte, hogy egészen váratlanul egy kapitánnyal találkozott. — Nincs szüksége hajósinasra? — kérdezte János szerényen. — De igen, éppen ilyet keresek — válaszolta a kapitány. —- Óh, kedves uram, fogadjon föl engem! — kérte a fiú esdekelve. — Jó, hol vannak a bizonyítványaid? — Óh uram, itt senki sem ösmer engem! Falumban bizonyára kaphatnék bizonyítványokat; de ebben a városban egészen idegen vagyok! — Bizonyítványok nélkül nem fogadhatlak föl! — mondta a kapitány. — Óh ■— válaszolt János — egész bizonyosan engedelmes leszek és mindent megteszek, amit csak parancsol. — Dehát mondom neked, bizonyítványnak lennie kell, különben nem alkalmazhatlak hajómon! — János egy pillanatig szomorúan és leverten nézett a földre. Az Üdvözítő hirtelen emlékeztette őt a Vasárnapi iskolában jutalomképpen kapott zsebbibliájára, amelyben elől valami bejegyzés is volt. Kihúzta zsebéből, megmutatta a kapitánynak és így szólt: — Kedves uram, elfogadja ezt bizonyítványnak? A kapitány kezébe vette a Bibliát és olvasta: „Ajándékul Reinold Jánosnak, a vasárnapi iskolában való jó viselkedéséért.“ — Igen, igen, fiam, erre az ajánlásra fölfogadlak, gyere mindjárt velem. — Így került János egy messze városba induló kereskedőhajóra. Szíve telve volt hálával és dicsérettel. Néhány nappal később vihar támadt, egyre hevesebb lett és pusztulással fenyegette a hajót. János elővette zsebbibliáját és hangosan olvasta a 31. zsoltárt; aztán letérdelt és az Üdvözítőhöz kiáltott, Aki egyedül csöndesíthette le a vihart. — A kapitány, a kormányos és a matrózok — egyik a másik után esett térdre a hajósinas mellett. Isten nagy, atyai jóságában Jézusért meghallgatta az egyesült könyörgést. A vihar elült, a hajó sértetlenül és kár nélkül folytathatta útját. A kapitány az úton többször mondta Jánosnak: Áldás napja volt az, amikor téged hajómra vettelek; imádságod által
