Harangszó, 1943

1943-05-02 / 18. szám

140. HAKANGSZÓ 1943. május á. Anyák napjára. A szülői háznál a gondtalan, de­rűs ifjúság napjait éltem Édes­anyám szeretetétől körülvéve, ki gondolataimat és kívánságaimat leste. Szabad időmben irodalommal foglalkoztam. Akkor állt a nagy harc, az irodalmi torna Ady és köl­tészete körül. Természetes, hogy mint ifjút, roppant érdekelt és le­kötött ez a harc s az egész iro­dalmi vitát átélve, áthevülve ta­nulmányoztam Ady költészetét s az azzal foglalkozó irodalmat. Mint könyvkedvelő ifjúnak szép, díszes kötésű könyveim voltak az Ady-irodalomról, amelyekre na­gyon vigyáztam, amelyeket na­gyon féltettem. Egy napon aztán tintával le­öntve, éktelenül feküdt íróasztalo­mon az egyik féltett, szép, dísz­kötésű könyvem. Szobámban Édes­anyám takarított, ő törülgette le az íróasztalomat, tudtam, hogy a feldöntött tintatartóval ő öntötte le díszes könyvemet. Hirtelen elfutott a méreg s már akartam Édesanyám után menni, hogy a haragtól elvörösödve, in­dulatos, goromba szemrehányáso­kat tegyek, amikor a tintás könyvre nézve hirtelen szíven fogott a gon­dolat, hogy majd évek múltán, ha már Édesanyám nem lesz s ke­zembe jut ez a tintásfedelű könyv, eszembe fog jutni, hogy ezekért a tintafoltokért milyen goromba vol­tam Édesanyámhoz s hogy fog ez nekem akkor majd fájni, késő bá­natként. Pedig hát ér-e nekem ez a könyv, Ady egész költészete, nemcsak de az egész világirodalom annyit, mint az én drága jó Édesanyám, aki oly nagy szeretettel nevelt s égette fel fiatalságát áldozatként gyermekeiért? Hol van az a köl­tészet, amiért cserébe adnám ezt a drága valóságot? És ekkor utánamentem Édes­anyámnak. Oh, de már más szív­vel, más lélekkel. Mikor meglátott, ijedt szemekkel nézett rám s el­készült az elkényeztetett fiának goromba kitörésére a tintafoltok miatt. Én pedig könnyes szemmel, bol­dog örömmel öleltem őt át s vi­gasztaltam a könyvre hullott tinta­foltokért, amelyek felnyitották szemeim s eszembe hozták, hogy mily drága kincset bírok az én jó Édesanyámban. Dehogy engedtem a tintafoltos könyveket új példányokra átcse­rélni, drága emlék ez nekem. Azóta nem szóltam türelmetlen, goromba szót Édesanyámhoz. S ha a könyv néha kezembe ke­rül, hálát adok Istennek a tinta­foltokért, amelyek időben megnyi­tották szemeim. Hisz különösen ifjú korunkban hány érdemtelen arc után futunk, melyek egy időre | elhomályosítják lelkűnkben a leg­egész ország és az egész nemzet hite és bizalma szólalt meg. A hit és a bizalom, amellyel bízunk egy­másban, hiszünk a mi nemzetünk történelmi hivatásában, bízunk har­cunk igazságában és hiszünk az igazságos magyar ügy győzelmé­ben. Hálás vagyok a hitnek és a bizalomnak ezért a jelképes nép­szavazásáért, a tehetős ember gaz­dag adományáért és a szegény, bibliai szegénységű özvegyasszony melengetett, szíves fillérjéért, mert az ő hitük és az ő bizalmuk erő­sebbnek és hatalmasabbnak bizo­nyult és fog bizonyulni mindennél, amit csak számokban lehet kife­jezni. — Ezért köszönöm mégegyszer — a nemzet jövőjébe vetett hittel és a magyarság történelmi elhiva- tásába vetett mélységes meggyő­ződéssel mindenkinek, így az egy­házaknak, az érdekképviseletek­nek és a sajtónak is a közreműkö­dését, munkáját, fáradozását, ado­mányát, segítőkészségét, amellyel a honvédcsaládokért folytatott gyűjtésűnket ilyen, minden vára­kozáson felülmúló, hatalmas ered­ményhez juttatták. GONDOLJ hadbavonult hittestvéreid hozzátarto­zóira! ADAKOZZ a megsegítésükre! Vállalj munkát a gondozásukban! Egy hálás fíu. Fordította: Zarándi Attila. Évekkel ezelőtt élt egy napszámos feleségével és egyetlen fiával, Jánossal. Miután az apa meghalt, a szegény öz­vegy sorsa nagyon nyomorúságos volt. Kevés alkalom adódott a keresetre, így aztán ritkán tudtak jóllakni. Nem egy­szer éhesen kellett nyugovóra térniök. Ez nagyon szívére nehezedett Jánosnak. Nem nézhette, hogy édesanyja ennyire nélkülöz, ezért egy nap így szólt hozzá: — Kedves anyám, itt nem találok munkát és nem tudom elviselni, hogy éheznie kell. Engedje meg nekem, hogy egyidőre elszegődjem a tengerre hajós­inasnak és valamit keressek Isten segít­ségével. Talán jobb idők lesznek, ha majd visszatérek; akkor, ha Isten is úgy akarja, ismét mellette maradok. A szegény anyának nem volt könnyű elszakadni kedves fiától, de igazat kel­lett adnia neki. Megáldotta és szomorú szívvel búcsúzott el egyetlen gyerme­kétől. A fiú a legközelebbi kikötővárosba sietett és ott keresett helyet valamelyik kereskedőhajón, ez azonban nem volt könnyű. Itt is, ott is próbálkozott; de néhány napig semmit se tudott találni, bár imádkozott érte. Az Üdvözítőnek pedig különös szán­déka volt Jánossal. Amikor ez már min­den reményről lemondott, Jézus úgy ren­delte, hogy egészen váratlanul egy kapi­tánnyal találkozott. — Nincs szüksége hajósinasra? — kér­dezte János szerényen. — De igen, éppen ilyet keresek — vá­laszolta a kapitány. —- Óh, kedves uram, fogadjon föl en­gem! — kérte a fiú esdekelve. — Jó, hol vannak a bizonyítványaid? — Óh uram, itt senki sem ösmer en­gem! Falumban bizonyára kaphatnék bi­zonyítványokat; de ebben a városban egészen idegen vagyok! — Bizonyítványok nélkül nem fogad­hatlak föl! — mondta a kapitány. — Óh ■— válaszolt János — egész bizonyosan engedelmes leszek és min­dent megteszek, amit csak parancsol. — Dehát mondom neked, bizonyít­ványnak lennie kell, különben nem alkal­mazhatlak hajómon! — János egy pilla­natig szomorúan és leverten nézett a földre. Az Üdvözítő hirtelen emlékeztette őt a Vasárnapi iskolában jutalomképpen kapott zsebbibliájára, amelyben elől va­lami bejegyzés is volt. Kihúzta zsebéből, megmutatta a kapitánynak és így szólt: — Kedves uram, elfogadja ezt bizonyít­ványnak? A kapitány kezébe vette a Bibliát és olvasta: „Ajándékul Reinold Jánosnak, a vasárnapi iskolában való jó viselkedé­séért.“ — Igen, igen, fiam, erre az ajánlásra fölfogadlak, gyere mindjárt velem. — Így került János egy messze városba induló kereskedőhajóra. Szíve telve volt hálával és dicsérettel. Néhány nappal később vihar támadt, egyre hevesebb lett és pusztulással fenye­gette a hajót. János elővette zsebbibliáját és hango­san olvasta a 31. zsoltárt; aztán letérdelt és az Üdvözítőhöz kiáltott, Aki egyedül csöndesíthette le a vihart. — A kapitány, a kormányos és a matrózok — egyik a másik után esett térdre a hajósinas mel­lett. Isten nagy, atyai jóságában Jézusért meghallgatta az egyesült könyörgést. A vihar elült, a hajó sértetlenül és kár nél­kül folytathatta útját. A kapitány az úton többször mondta Jánosnak: Áldás napja volt az, amikor téged hajómra vettelek; imádságod által

Next

/
Thumbnails
Contents